Aurora történetei

Szabó Béla sosem volt törtető ember. Amint bekerült az állásába, ott öregedett meg. Nem volt különösebben romantikus fajta, bár szerette és féltette törékeny feleségét, akivel kéz a kézben állták az élet nyűgjeit. De ez nem volt mindig így.

Gyerekként a mi Bélánk felfedező akart lenni. Kedvenc országa Egyiptom volt. Ezerszer is elképzelte magát egy tevén, mely egy karaván hullámzásában éppen ásatásra igyekszik. Vagy az esőerdőben, machetével a kezében, ahogy átvágja magát a dzsungel sűrűjén, hogy ott leljen csodákra. Esetleg az óceán szilaj hullámait meglovagolva, birokra kélve a széllel. Hogy mi lett ezekkel az álmokkal? A felnőttkor valósága elmosta őket.

Béla egy idő után nem kalandokra és felfedezésekre vágyott, hanem nyugodt életre. Munkára, amiből el lehet tengődni. Egy szerető asszonyra, gyermekekre és unokákra. Egyetlen kikötése volt arra az esetre, ha előbb találna jobb létre szenderülni nejénél. Méghozzá, hogy ne koporsóban temessék el, hiszen életében szörnyen klausztrofóbiás volt. Az a gondolat, hogy az öröklétig, vagy az angyalok harsonájáig egy szűk dobozban nyugodjon, elborzasztotta. De azt nem kötötte ki, hogy mi legyen porhüvelyével, ha esetleg eljön az a bizonyos nap. A neje pedig nem gondolt rá, mivel mindig is ő volt a soványabb, betegesebb alkat, így némán megegyeztek, hogy először úgyis a feleség megy el.

De úgy, mint sok mindent, az élet átírja a szabályokat, főleg ha elnagyolt becsléseken alapulnak. Ugyanis a világjárvány betört az országba, és Bélánk szíve, meg persze a tüdeje nem volt olyan erős, hogy kibírja az oltakozás és nem-oltakozás viszontagságait. Úgyhogy Irma néni, Bélánk szerető neje hamarosan ott találta magát a temetkezési vállalkozó irodájában, aki szebbnél szebb – meg persze drágábbnál drágább – koporsókat ajánlgatott leendő ügyfelének, melyek tökéletes szolgálatot tesznek majd az öröklétbe vezető úton.

Irma csak a fejét ingatta, mivel egyik sem tetszett neki igazán. Főleg, hogy fel volt adva neki a lecke, és mint jó feleség igyekezett teljesíteni férje végakaratát.

– Nem is tudom – hümmögött rongyzsebkendőjébe.

– Esetleg mutathatok visszafogottabb darabokat – ajánlotta a hátranyalt hajú, öltönyös férfi, látva Irma bizonytalanságát.

– Nem is ezzel van a gond…

– Esetleg gondolkodtak hamvasztásban? – csillant fel a férfi tekintete, hiszen abban is nagy pénz van ám.

– Bélám azt kérte, ne zárjuk őt dobozba halála után. De nem igazán illik hozzá a hamvasztás sem – hezitált Irma, füle mögé tűrve kontyából kiszökő, hószínű tincseit.

– Ó, tehát valóban az alternatív megoldások híve – dörzsölte össze tenyerét a vállalkozó, mivel minél cifrább temetést akar valaki, annál jobban megnyílik a pénztárcája. – Itt van ez a katalógus – nyomta Irma kezébe az „alternatív megoldásokról” szóló brosúrát, majd a torkát köszörülve távozóra fogta. – Van egy fontos hívás, amit le kell bonyolítanom. Addig magára hagyom. Tanulmányozza csak!

            Így maradt egyedül Irma az emberi kreativitás egyik morbid, de annál lenyűgözőbb megtestesülésével. Amit csak halottakból készíteni lehet, az benne volt a prospektusban. Lapozgatta, nézegette, aztán megakadt a szeme egy lehetőségen. A hamvakból préseléssel gyémánt is készíthető. Irma megörült, hiszen a férje elvesztésénél csak a magány lehet rosszabb. Így viszont mindig magánál hordhatja szeretett Béláját.

            Nem hezitált. Amint visszajött a temetkezési vállalkozó, azonnal rábökött a nyakékre, és kijelentette, hogy neki bizony ilyen kell. A vállalkozó benyújtotta a számlát, Irma Béla életbiztosításából ki is fizette, és mind boldogan tértek a következő napirendi pontra.

            A temetés nyugalmasan zajlott. A gyerekek és unokák visszatértek a tengeren túlról, de csak erre az alkalomra. Mind örök búcsút vettek Bélától, megemlékeztek arról, milyen volt életében, és milyen lett halálában. Hiszen Irma nyakában tovább tündököltek Béla földi maradványai.

            A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok. Irma töretlenül és büszkén hordta a nyakláncot, mivel úgy érezte, Béla így vele van. Nincs egyedül. Aztán egy napon éppen nagybevásárlásra ment. Jókora szatyrokkal kezében indult haza, mire egy kedves, kissé sápadt és cingár fiú felajánlotta neki, hogy segít a csomagok cipelésében. Épphogy megköszönte a fiúnak a kedvességet, amikor az megragadta az Irma nyakában fityegő gyémántot, és letépte őt a helyéről. Irma, akárhogy rimánkodott, akárhogy próbált a tolvaj után sietni, az már árkon-bokron túl volt. Hiába mondta el a rendőrségen, hogy kirabolták őt, és milyen fontos neki az a nyaklánc, a rendőrök felvették a vallomását, hümmögtek kicsit, aztán a dolgukra siettek.

            És hogy mi történt Bélával? Egy lepukkant kőbányai ház asztalára dobták.

– Csak ennyi? – kérdezte egy szőke, lenőtt hajú, cingár lány, aki nem lehetett több huszonötnél, de már annyit élt, ami három embernek is sok lett volna. Látszottak a tűnyomok a karján, és az életuntság a szemében. Őt sem annak szánták, mint ami lett belőle. Gazdag családból származott, de ő lázadt. Lázadt az élet, lázadt a társadalom, a munka, a konvenciók, a szokások, de leginkább önmaga ellen. A srácnak csak a tenyerét kellett meglegyintenie felé, és rögtön össze is húzta magát. Valószínűleg nem először találkozott ezzel a mozdulattal, így volt oka félni tőle.

– Kussolj! Örülj, hogy egyáltalán szereztem valamit.

– És? – emelte fel a gyémántot az asztalról a lány. – Ér is valamit?

– Ha elmész a piacra Juszufhoz, kiderül – vont vállat a srác, amint élete szerelme mellé huppant a kanapéra. A nő felállt, zsebre tette a követ, és elindult küldetésére. – És hozz piát is! – kérte őt a srác, mielőtt a lány rácsapta az ajtót. Kicsit vehemensebben a szokottnál. Csak a miheztartás végett és a korábbi fenyegetés miatt.

            Így történt, hogy Sári elindult az egyik főleg feketén, de félig legálisan működő piacra, hogy ott némi drogra és alkoholra váltsa ebül szerzett zsákmányát. Ugyanis ismerte Juszufot, az egyik arabot, akinek elviekben órás boltja van a piacon, gyakorlatban minden más, amivel csak seftelni lehet. És aki persze odáig van érte. De Sárinak persze semmi kedve beállni a három feleség mellé. Viszont egy kis flört, egy kis szempillarebegtetés, és a nyakék már el is van adva. Ráadásul annyiért, amennyivel akár egy hónapig is kihúznák… Ha nem lenne az ember alapvetően telhetetlen, de így csak ismét a temetkezési vállalkozó számlája hízik.

            A mi Bélánk így került Juszufhoz, aztán fel egy hajóra, hiszen kéz kezet mos. Egyik kereskedő adja a másiknak, míg egy nap a hajó úgyis kiköt. Így érkezett meg Béla Egyiptom földjére.

Ott egy gazdag úr megvásárolta Bélát potom pénzért szeretett lányának a tizenhatodik születésnapjára. Így került Béla egy igazi hercegnő nyakába. De ott sem szeretett sokáig tartózkodni. A lányt ugyanis az egyik kokaintól és pezsgőtől homályos éjszakán elrabolták apja haragosai. A hercegnő fejéről lekerült a diadém. Abban a pillanatban nem számít sem a vagyon, sem az instabarátok, amikor három puskacsővel néz szembe az ember. Mivel a hercegnőnk apja felelős ellensége asszonyának haláláért, szemet szemért alapon a hercegnő sem úszhatta meg ép bőrrel ezt az éjszakát. A nyakék így az ellenséghez került. Azok nagy murit csaptak, mivelhogy a hercegnő feje a porba hullt, s ezzel édesapjának szívében megérett a bosszúvágy. Na, meg persze a névtelen bejelentés.

            Éppen zajlott a mulatság. Az ékszer szebbnél szebb és persze nem túl sok ruhát viselő lány nyakába került, akik mulattatták a dajdajozókat, amikor rájuk törtek a rendőrök. Az ellenséget ellenállás tanúsítása miatt lelőtték, a többieket elfogták, a házat szétszedték a bizonyítékokért, Bélát pedig a többi csecsebecsével együtt lefoglalták.

Mivel ennek hírértéke lett, a felvételek a lopott műkincsekről, a felbecsülhetetlen értékű drágaságokról, és persze Béláról, bekerültek a televízióba. Így, amikor egy magányos koraestén Irma otthona magányában kötögetett, és közben a híreket nézte, feltűnt neki, hogy ismerős számára az az ékszer. Majdnem az ujjába állította a kötőtűt, amint összeállt a fejében a kép; bizony Béla az.

            Mit tehet ilyen helyzetben egy magányos feleség? Összepakolta a cókmókját, kivette a bankból a félretett pénzét, és bizony Egyiptomba utazott. Ott az első szembejövő hatóságon megpróbálta elmagyarázni, hogy az a gyémánt az ő gyémántja, de mivel az ottaniak nem beszélnek magyarul, és Irma sem beszél a magyartól eltérő nyelveken, bizony nem volt könnyű dolga.

            Elment a nagykövetségre, ahol elpanaszolta búját-baját, és ott kirendeltek mellé egy tolmácsot. Vele együtt továbbküldték őt. Egyik hivatalból a másikba, a másikból a harmadikba és még onnan is küldözgették őt tovább, míg végül visszaért oda, ahonnét elindult. Aztán egy nap meghallotta, hogy az elkobozott műkincseket és ékszereket kiállítják az egyik jelentéktelenebb múzeumban, így ő is vett oda jegyet, hogy megszemlélje az ebül szerzett zsákmányt.

            Béla is ott volt a többi között. Irma meg is szemlélte, és könnyes szemmel így szólt.

– Jaj, Bélám! Hát vénségedre műkincs lett belőled? – csóválta a fejét, aztán az egyik képpel, amelyen ő maga és Béla szerepel már gyémánt formájában, a múzeumigazgatóhoz kért bebocsátást. Az elfoglalt ember alig akarta meghallgatni Irmát, de a nő ragaszkodott hozzá. Elmesélte neki a gyémántnyaklánc történetét, mutatott az igazgatónak képet, mellyel igazolja, hogy csakugyan övé a nyaklánc, de az csak hümmögött és elutasítóan rázta a fejét. Irma nem sokat értett abból, amit mondott, még úgy sem, hogy a tolmács fordította minden szavát. Kiderült viszont, hogy a gyémánt préselése közben Béla olyasféle anyagot bocsátott ki magából, ami különlegessé, és így igen drágává tette a nyakláncot. Egyedi és nincs a világon még egy olyan, mint ő, így múzeumban a helye.

            Irma hiába fenyegetett szép szóval, aztán perrel, egyik sem hatotta meg a múzeumigazgatót. Irma tudta, hogy ebben a világban a pénz beszél, és ha meg is ígérik, hogy odaadják neki Bélát, a bürokrácia labirintusában az évekbe is telhet. Neki pedig már nincs vesztegetni való ideje. Ezért elhatározta, hogy ellopja a nyakéket.

            Irma megnézett a művelethez pár filmet, de mivel rájött, ő nem tud lelógni a tetőről, és nem is tud a piros fények között gimnasztikázni, a hagyományos módon fogja csinálni. Mivel sok időt töltött Bélával a napokban, kifigyelte az őröket. El is beszélgetett velük, persze mindenki a saját nyelvén. Annyira jóban lettek, hogy elfogadták az Irma által kínált teát, és ezzel a belekevert ricinust. Így amikor záráskor az őröknek ki kellett volna terelniük Irmát a többi bámészkodóval együtt, az összes őr versenyt futott a mosdókig.

            Irma akcióba lendült. Egyszerűen betörte a nyakék üvegét, kikapta onnan Bélát, és a kijárathoz igyekezett, ahol nem állította meg őt semmi és senki, még a hangos riasztó ellenére sem. Hiszen ki gondolná, hogy egy ilyen kedves, öreg hölgy éppen ékszerlopásra vetemedik. Ott aztán taxiba ült, és elhajtott.

            Irma aztán hajóra szállt, és meg sem állt Dél-Amerikáig. Ott a félretett pénzéből idegenvezetőt bérelt, aki megmutatta neki a dzsungelt és annak szépségeit. A Machu Picchu-n reggelizett, az Iguazú vízesésnél ebédelt és az Amazóniai esőerdőben, egy ladikban vacsorázott.

Bármerre is járt, Béla ott volt vele, a nyakában függött hű társaként. Irma annyi csodát látott, amennyit életében még soha. Csak azt sajnálta, hogy nem korábban indult el erre az utazásra. Sajnálta, hogy Bélával nem még életében indult el világot látni. Mivel az élet zajlik magától is, ha nem figyelünk oda. Élni könnyű, de megélni a pillanatot nehéz. Mivel a pillanat elillan, akárcsak az esőcseppek az Amazonas vizén. Belecsöppennek egy nagy folyóba, s az továbbhalad a tenger felé, ha akarjuk, ha nem. A cél adott, de azt mindenki maga dönti el, sodródik, vagy birokra kél az árral. Mert élni sosem késő, csak az a lényeg, hogy még a halálunk előtt kezdjük el…

Vége