Aurora történetei

Kép forrása: pixabay

Sűrű hóesés borult Altair városára. A fellegvár tornyai behavazódtak, az emberek házaikba vonultak a hideg elől. Egyedül a gyerekek élvezték az időjárást; hóembert gyúrtak, hógolyóztak. A feljegyzések évszázadok óta nem adtak számot ekkora hóesésről Norma királyságában.

          Olivia királynő palotája ablakán át figyelte a szállingózó pelyheket. Szürke felhők ontották magukból az égi áldást, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy hamar el akar állni. Egyszer csak kitárult a szoba ajtaja, s megpillantotta a belépő két fiút. Fakardok voltak kezükben, hangosan csatáztak. A fiatalabb hatéves, az idősebb nyolcéves volt.

– Megvagy! Elkaptalak! – kiáltotta a kisebbik, és jól bordán szúrta bátyját.

– Nem ér! Anya, mondd meg Ardennek, hogy csalt!

– Arden herceg – fordult feléjük a nő –, nem szép dolog bántani a bátyád. És Balfour herceg, mit mondtam neked az árulkodásról?

– Hogy aki árulkodik, annak piszkos a nyelve – hajtotta le a fejét a kisfiú, hogy cipője orrát nézze, mivel elszégyellte magát. Nem akart piszkos nyelvű lenni.

– Gyertek! – ölelte át mindkettő vállát anyjuk, ami miatt leeresztették fakardjukat. – Megkeressük apát és a bátyátokat.

– De Noah bácsi megígérte, hogy készít nekünk játékot a nagy hó miatt – pillantott anyjára Balfour herceg, akinek olyan fekete haja és kék szeme volt, mint édesapjának. A fiatalabb, Arden herceg inkább rá hasonlított barna hajával, nyílt, barna tekintetével.

Olivia királynő kifújta a tüdejében rekedt levegőt, s hol az egyikre, hol a másikra pillantott.

– Noah bácsi elkényeztet benneteket. De nem bánom, keressétek meg őt! De ne legyetek a terhére!

– Juhé! – ugráltak a fiúk örömükben, aztán kiszaladtak a folyosóra. Olivia királynő visszament az ablakhoz, hogy még egy utolsó pillantást vessen a fellegvár előtti térre, ahol két lovast pillantott meg. Az egyik magas volt, széles vállú, fekete hajú, s kék szemű. Bár pillantását elfátyolozta képessége, felhajtotta fejét, és pont Olivia szemébe nézett, amitől a királynő elmosolyodott. Nem értette, milyen varázslat ez, hogy a férfi még ennyi idő után is képes megdobogtatni szívét. A másik alak egy nyúlánk kamasz volt. Vállig érő, barna haja, kék szeme és komolyságot sugárzó testtartása meghazudtolta éveit. Mindketten leszálltak a lovakról, amiket elvezettek az udvari szolgák.

          Olivia királynő kilépett a folyosóra, s leviharzott a lépcsőn. Még mielőtt odaért volna a trónteremhez, bekukucskált egy faajtón, amin keresztül meglátta két fiát Noah körül lebzselni.

A férfi épp magyarázott:

– Nézzétek, ha összepasszintjuk ezeket a részeket, tökéletes csúszóalkalmatosság válik belőlük – rakott össze falécekből egy furcsa sámlit, amire érdekes talpakat szereltek. – Legyen a neve szánkó!

– De jó, Noah bácsi! Kipróbálhatjuk?

– Csak óvatosan! – mosolygott rájuk a férfi, miután felegyenesedett.

– Így van. Hallgassatok rá, fiúk! – dorgálta őket anyjuk, miközben kivonták a szánkót a szobából, s végighúzták a köveken.

– Csak a kerti dombra visszük – mondta Arden herceg.

– Jól van, oda mehettek. De ne vesszetek össze rajta! Hagyjátok a másikat is érvényesülni!

– Élénk ifjak ők – csóválta a fejét Noah mosolyogva. – Pont, mint az anyjuk volt kicsit idősebben.

– Ne fogd rám! – nevetett fel a királynő. Ekkor nyílt ki az ajtó, s lépett be a trónterembe a király és a legidősebb herceg. Olivia királynő karon ragadta Noah-t, és a trónterembe vonta.

– Sikerrel jártatok? – kérdezte, amint odalépett Vincenthez, de a férfi nem válaszolt. Megérintette Olivia arcát és puha csókot lehelt ajkára. A csók után egymásra mosolyogtak, majd meghallották fiuk hangos, unott sóhajtását.

– Talán valami mondandód van, Bogumil herceg? – fordult feléje anyja, hogy őt is megszemlélje. Arcán karcolás vöröslött.

– Nem. Semmi – válaszolta az ifjú hidegen.

– Mi történt veled?

– Csak szembejött egy ág, semmi különös, anya.

– Azért engedd, Noah hadd tegyen rá tapaszt.

– Nem kell – lépett hátra anyja közelségéből.

Olivia királynő kihúzta magát, majd megpróbálta túltenni magát azon, hogy fia bizony kamaszkorba lépett, és nem kell neki az anyai pátyolgatás.

Kérdőn nézett Vincentre.

– Felderítettük a környéket, és nincs nyoma semmilyen mágikus tevékenységnek. Északról jön a havazás, Volansból.

– Akkor ideje lenne meglátogatnunk északi szomszédunkat – bólintott Olivia. – Úgysem tettük még tiszteletünket nálunk, amióta Basil király megházasodott. Mikor is? Lassan egy éve.

– Nem gondolom jó ötletnek, hogy nekivágjunk egy ekkora útnak télvíz idején.

– Ha a havazás nem csökken, nem lesz tavasz. Nem vethetjük el a magokat, nem arathatjuk le a termést, Norma népe éhezni kezd. Nem állíthat meg bennünket az időjárás, ha a népünkről van szó – húzta ki magát a nő. Úgy nézett ki hosszú, földig érő, zöld ruhájában, mint egy vérbeli királynő, aki joggal aggódik népéért.

– Rendben. Összehívom a tanácsot, és meglátom, mit tehetünk – adta be a derekát Vincent.

– Különben is, van még utazókövünk Volansba – bólintott Noah.

– Ha a tanács úgy határoz, te maradsz, én megyek – pillantott ködös, kék tekintetével Vincent a feleségére.

– Én is veled megyek.

– Nem. Valakinek Normában kell maradnia.

– Szólunk Ibisnek és Sebastiannak – vetette fel a nő, de a király csak a fejét rázta. Ennyiben maradtak, mivel meghallották Arden herceg jajgatását.

– Mi történt? – pillantott Olivia Balfour hercegre, aki öccsét támogatva lépett be a trónterembe, maga után húzva a törött szánkót.

– Arden a tiltott dombra akart menni. Én hiába mondtam, hogy ne, de ő ragaszkodott hozzá.

– Jaj, kincsem – térdelt le hozzá, hogy karjába zárja a síró gyermeket.

– A karom… nagyon fáj, anya.

– Talán nem kellett volna anyánk parancsa ellenére tilosban járnotok – csóválta a fejét Bogumil herceg.

– Noah megnézi a karod. Nem lesz semmi baj – nyugtatta a fiúcskát, majd hagyta, hogy Vincent karjaiba vegye Ardent, Noah-val és Balfourral oldalán elvonuljon. Olivia királynő felegyenesedett, legidősebb fia kék szemébe nézett, s kijelentette:

– Ne hibáztasd az öcséd, hisz még gyerek!

– Ja, csak amíg engem a széltől is óvtál, nélküled ki se tehettem a lábam a palotából, addig ők kedvükre játszhatnak.

– Ezt nem vetheted a szememre – húzta ki magát a királynő. – Te az elsőszülött fiam vagy – lépett hozzá közelebb. – Norma leendő királya. Természetes, hogy a sarkadban voltam, féltettelek, óvtalak. Kötelezettségeid vannak, akárcsak nekem.

– Tehát én vagyok a kötelezettség, a herceg, a leendő király, aki a népnek kell, míg az öcséim kedvük szerint élhetnek.

– Erről nem nyitok vitát!

– Rendben, ahogy én sem – viharzott el a herceg, mire Olivia kezébe temette arcát.

– Jó fiú ő, és egy nap hálás lesz azért, mert te vagy az anyja – hallotta meg az ismerős, kedves hangot.

– Igen, de addig, amíg erre rájön, utálni fog – sóhajtott mélyet. Megfordult, s pillantása találkozott édesanyja meleg tekintetével.

– Rosszabb dolog is történt velünk, mégsem utálsz, gyermekem – mosolygott az idős nő, deres haját a háta mögé dobva. – A világ legcsodálatosabb és egyben legnehezebb dolga anyának lenni – lépett oda hozzá, hogy letörölje lánya kicsorduló könnyeit. – Bogumil herceg jó fiú. Biztos vagyok abban, ha még el is követi a saját hibáit, jó útra tér.

– Ő Norma jövője. Egy nap király lesz belőle, ezért is nevelem felelősségre.

– Ez így igaz. Ő Norma jövője, de egyben ő a fiad is, Olivia – mosolyodott el az idős királynő. – Nagy felelősséget tettél a vállára, amihez egy nap fel fog nőni, de még nem biztos, hogy ez az a nap. Gyere, nézzük meg a sérült herceget! – Olivia bólintott, s anyjával együtt hagyta el a szobát.

Arden herceg keze eltörött. Noah készített gyógyszert, ami hamar összeforrasztja a törött csontot. Felkötötte a kezét, úgy feküdt az ifjú herceg az ágyban. Olivia a homlokát simogatta.

– Noah bácsi meggyógyít. Nem lesz baj, kincsem.

– Anya, mesélsz nekem?

– Persze. Melyik mesét akarod hallani?

– Azt, hogy hogyan győztétek le a sellőket. Nem, nem is! Azt, amikor a rablókkal harcoltatok. Vagy, amikor a dzsinntől kívántál! Mindet!

– Akkor azt is, hogyan ismerkedtem meg apátokkal? – mosolyodott el a nő, mire a közeli kényelmes fotelben ücsörgő Balfour herceg kinyújtotta nyelvét.

– Fúj! Azt ne!

– Pedig az is jó történet – nevetett a királynő. – Rendben, akkor elmesélem nektek az első kalandunkat a rablókkal és apátok kardjával, Gladióval. – Erre mesélésbe kezdett.

Éjszaka borult a királyi pár lakosztályára. Vincent háton feküdt, arca alig változott az évek során, ugyanolyan jóképű volt, mint mindig. Olivia ujjai sima állát, majd fekete, hosszú haját, végül mellkasát simogatták. Ott feküdt mellette, fejét a férfi izmos vállára hajtva, meztelenül. Csak egy vastag pléd takarta a király ágyékát, s a nő derekát.

– Bogumil utál engem – sóhajtott fel a királynő.

– Nem utál, csak tinédzser, akin nagy a felelősség.

– Anya is ezt mondta – vallotta be. – Viszont tényleg el kellene látogatnunk Volansba. Hátha többet tudnak a szokatlanul nagy hóesésről.

Épphogy kimondta, kopogtattak az ajtón. Olivia királynő magára kapta köntösét, míg Vincent király csak a takarót vonta jobban ágyéka köré.

– Igen? – kérdezte a királynő, mivel azt hitte, Arden herceg lázasodott be, ezért keltik a szolgálók. Meglepődött, amikor meglátta a gyermekek pesztonkája halálra vált ábrázatát.

– Mi történt?

– Bogumil herceg nincs a szobájában.

– Hogyhogy nincs a szobájában? – kérdezte Olivia.

– A lovát sem találjuk.

– Biztos kilovagolt, hogy levezesse a feszültséget – vont vállat Vincent.

– Éjjel? Ilyen cudar időben? – kérdezte a nő szemrehányóan. – Remélem, nem az történt, amire gondolok – lépett ki a szobából, hogy a palotán végigsuhanva Noah dolgozószobája előtt álljon meg. Bezörgetett hozzá, mire a férfi kitárta az ajtót.

– Á, Olivia királynő, mi járatban? – kérdezte zavartan.

– Azt hittem, hazamentél a családodhoz.

– Úgy van. De akadt egy kis…

– Ugye nem az egyik utazókő tűnt el? – lobbant düh lángja a királynő szemében.

– Nem – sziszegte összeszorított fogakkal. – Hanem kettő.

– És mikor akartál nekem szólni róla? – lökte be az ajtót, hogy a szoba közepén álljon meg tehetetlenül.

– Előbb meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem én kevertem el. Tudod, milyen vagyok…

– Mi a baj? – ért oda Vincent. Immár nadrágot húzott, de fedetlen felsőtesttel állt az ajtóban. A királynő pillantása végigvándorolt izmos karján, széles vállán, hasfalán. Egy pillanatra alábbhagyott dühe, aztán újból fellobbant.

– Bogumil herceg elhagyta a palotát. Két utazókő is hiányzik Noah készleteiből, gondolhatod, hová ment…

– Volansba kideríteni, mi okozza a hóvihart.

– Utána kell mennünk – pillantott Olivia a tudósra, aki tehetetlenül kitárta kezét.

– Reggel indulhatunk.

– Neked itt kell maradnod. Visszahozom én – ajánlotta Vincent, de a nő csak a fejét rázta.

– Én is megyek. Addig anyámra bízom az ügyek intézését. Hívjátok össze a csapatot, Ibist és Sebastiant! Meg kell találnunk a herceget. – A férfiak bólintottak és úgy tettek, ahogy a királynő kérte tőlük.

Hajnalban Sebastian és Ibis megjelent a trónteremben. Ők sem sokat változtak az eltelt évek alatt. Ibis üdvözlésképp átölelte testvérét, majd sógornőjét, és aggódva kérdezte:

– Mire ez a nagy sietség? Mi történt?

– Bogumil Volansba utazott, hogy kiderítse a szokatlanul nagy hóesés okát. Utána kell mennünk – összegezte Vincent a történteket.

– És arra kérsz minket, hogy addig felügyeljük Normát? – hökkent meg Sebastian, csupasz állát vakargatva.

– Nem. Arra kérlek titeket, hogy tartsatok velünk egy újabb kalandon. Az anyakirálynő intézi addig az udvar ügyeit – mondta Vincent, miközben Olivia fel-alá járkált, hiszen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy nagyobbik fia odakint jár, teljesen egyedül.

– Benne vagyok – pillantott Ibis Sebastianra, aki szintén belement.

          Mind meleg ruhába öltöztek, összekészítették a felszerelésüket, amire a vadonban szükségük lehet, és Noah utazókövének segítségével egy portált nyitottak. Az átjáró Volans fagyos királyságába vezetett. Az anyakirálynő és a két herceg a trónteremből integetett nekik, míg ők elhagyták Altairr, majd a hideg, fagyos átjáróba vesztek.

A csapatnak kellett néhány perc, hogy megszokja a hideget. Arcuk kipirult, hajukba hópelyheket vetett a szél, ami megtépázta testüket. Össze kellett húzni magukon a ruhát, aztán megindultak a város szívébe, és egyben a vihar epicentrumába.

          Volans fővárosának útjai kihaltak voltak, az emberek otthonaik menedékébe húzódtak. Embert próbáló hideg tanyázott a helyen, a mínuszok miatt csak akkor tették ki a lábukat, ha muszáj volt. Így járt el a palota népe is. Még őrök sem álltak a fellegvár bejáratánál, így Vincent bezörgetett az ódon kapun, ami magától kitárult. Odabent, a trónteremben is jég és hó fogadta a belépőket. Az ablakok csukva voltak, az egyik trónuson ülő alak ontotta magából a hideget.

Fehér hajú nő volt, úgy ült a trónon, mintha szoborrá dermesztette volna a hideg. Szél tépázta haját, fején ezüstszínű korona csillogott, szeme csukva, fehér, csillogó ruhája olyan volt, akárcsak a tündérek öltözete. Nagyon szép volt, de látszólag aludt. Egyszer csak kitárult a trónterembe vezető hátsó ajtó, és egy magas, fehér hajú férfi lépett be rajta. Vincentnek elszorult a szíve az emléktől, ami egykori szerelmét, Serenát juttatta eszébe. A férfi ugyanis Serena legidősebb bátyja, Basil király volt.

– Vincent király, Olivia királynő – hajtott fejet előttük. – Gyertek! Melegedjetek meg! – intette őket magához. A jövevények összenéztek, és megindultak a meleg fényt árasztó szoba felé. Odabent a király több lovagja ücsörgött, épp forralt bort ivott. Basil kiküldte őket, s leültette vendégeit. Mindenkinek töltött egy-egy kupával, s ő is a hosszú asztal mellé telepedett.

– Köszönjük, hogy fogadtál – kezdett bele Olivia. – Azért jöttünk, mivel legidősebb fiunk, Bogumil herceg valószínűleg erre jár…

– Találkoztam vele – ismerte el a király, amint belekortyolt forralt borába, s tették ezt vendégei is.

– Ó, hála az égnek! Merre van? Láthatom? – kérdezte a királynő, mire a király letette kupáját, s egyenként a jövevények arcába nézett.

– Sajnálom. Nemrég kilovagolt.

– Hová? – kérdezte Olivia hercegnő, aki olyan erősen szorította a padot, hogy félő volt, letör belőle egy darabot.

– Tudnotok kell valamit, ami Volans királynőjének állapotával kapcsolatos. Az esküvő után Hedvig királynő és én boldogok voltunk. De a gyermekáldás még várat magára. Hosszú hónapok teltek el, és nem fogant meg a trónörökös. A királynő egyre csak magát okolta, őrlődött emiatt, míg végül álomba merült, s örök telet bocsátott az országra.

– Akárcsak Normára – bólintott Vincent.

– Sajnálom – mondta Basil király kimérten. – Hedvig királynő striga. Érzelmeivel befolyásolni tudja az időjárást, de még ilyet nem láttam. Esküvőnk napján kellemes meleg borult Volansra, hamar beértek a gyümölcsök és zöldségek, de amióta a királynő szomorú, vihar dúl lelkében, így a tájakon is.

– És mit lehetne tenni? Hová ment a fiam? – kérdezte Olivia aggodalmaskodva. Vincent érintése csendesítette őt.

– A legenda úgy tartja, hogy a jégsárkány tojása életet ad – magyarázta a fekete hajú király. Olivia királynő kedvese arcára nézett. Hagyta, hadd magyarázza meg. – Ha valaki ölébe vesz egy jégsárkány-tojást, abban a pillanatban, amikor megszületik a kis sárkány, élet fogan szíve alatt.

– És mi köze ennek Bogumilhoz? – kerekedett el a királynő pillantása. Vincent már azonnal tudta, hiszen Basil királyra nézve látta a férfi múltját és jövőjét. A nő viszont nem akarta hallani, mégis muszáj volt.

Basil király megköszörülte a torkát, és így szólt:

– Az ifjú herceg ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga keres jégsárkány-tojást, és töri meg vele az örök telet.

– És hagyta elmenni? – pattant fel a nő, hogy szemrehányó pillantással mérje végig a volansi királyt, aki felállt a helyéről. Vincent közben kedvesét csitítgatta.

– Senki nem olyan bolond Volansban, hogy jégsárkány után eredjen. Viszont Normában más a helyzet – emiatt a jövevények felpattantak, és ellenséges szemeket vetettek a királyra, aki kézmozdulatával próbálta csitítani őket. – A vendéglátásomról kellő mód biztosítottam az ifjú herceget, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy a segítségünkre legyen. Bár tartóztattam, ő lóra ült, és elment.

– De Bogumil csak egy gyerek! – homályosították el Olivia pillantását szemében gyűlő könnyei.

– Nem olyan rég indult el – próbálta a dolog jó oldalát nézni Noah. – Hamar utolérjük őt.

– Előremegyek felderíteni – ajánlkozott Ibis, s azonnal bagollyá vált, hogy repülve járja be a környéket.

– Köszönjük a segítséget – mondta Vincent diplomatikusan. Olivia nem tudott szólni, ezért hagyta, hogy kedvese kiterelje őt a szobából, s együtt lépjenek ki a volansi palotából.

A tél még keményebb volt Volansban, mint Normában. Hóvihar dúlt odakint, s tépázta az amúgy jól felszerelt társaságot. Alig láttak a kavargó hópelyhektől, hátasaik is csüggedten hajtották le fejüket, küzdöttek a viharral és a térdig érő hóval. Arcuk kipirult, az ítéletidő megdermesztette tagjaikat.

– Vissza kell fordulnunk – vetette fel Ibis, miután újra emberi alakban csatlakozott a társasághoz. – Ebben a hóesésben bagolyként sem tehetek sokat.

– Nem. Bogumil odakint van, nem fordulhatunk vissza – kötötte az ebet a karóhoz a királynő.

– Olivia – fordult felé Vincent. Szemében határozottság tükröződött. – Bogumil ugyanúgy az én fiam is, de ebben a hóesésben olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Egyszerűen lehetetlen megtalálni őt, s mi is odaveszünk.

– Ti menjetek, de én maradok. Nem hagyhatom őt magára – határozott a királynő, s ezt bizonyítva előrelépett. – Jól jönne most egy kis segítség – mondta inkább magának, semmint az elemeknek.

– Basil király segíteni fog. Jobban felszerelkezünk a hideg ellen.

– A volansi hó melenget – tette hozzá Noah, miközben egy marék havat rágcsált, de szavai ellenére úgy nézett ki, mint egy élő jégcsap.

Olivia hezitált. Nem akarta magára hagyni legidősebb fiát ilyen ítéletidőben, de azt sem akarta, hogy bántódása essék a többieknek miatta. Megfordult, amikor a szeme sarkában meglátott valamit felvillanni. Odakapta a fejét, mivel úgy hitte, csak káprázat, majd elállt a lélegzete. Arany lángnyelvek ültek a havon, mintha furcsa útjelző táblák lennének.

– Ez meg… – álmélkodott a királynő.

– Lidércfény – magyarázta Vincent. Oliviának több se kellett, a fények után indult, melyek eltűntek, mielőtt elérte volna őket.

– A lidércfényekkel csak vigyázva! Sokszor tévútra vezetnek – mondta Noah, de mindenki egy csapatként indult Olivia után.

– Ezúttal nem. Érzem, hogy jó felé megyünk – mondta a királynő, s egyre szaporábban követte a fényeket. Elszorult a szíve, amikor a hóban egy kupacot pillantott meg. Vincent beérte őt, s egyszerre futottak oda a lóhoz, mely kimúlva, fagyottan feküdt.

– Ez Bogumilé – jártatta végig pillantását a felszerelésen, mely között megpillantotta fia kardját. Vincent csatolta le a lóról a szerszámot, majd leguggolt, és végigjártatta ujját a havon.

– Mit látsz? – kérdezte a nő, mire a férfi elmosolyodott.

– Valaki elvonszolta őt.

– És te ennek örülsz? – vágta csípőre a kezét Olivia.

– Nem. Érdekes megmentője akadt a fiunknak. Gyere, kövess! – kérte feleségét, és már mentek is mind utána, egyenesen egy közeli dombig. A dombról lenézve furcsa természeti jelenségbe akadt pillantásuk. Fák és cserjék álltak tömött sorokban, de nem fenyők, vagy az éghajlatnak megfelelő lombhullató fák voltak, hanem trópusi növények.

– Ez meg mi? – kérdezte Olivia, mire férje széles mosollyal arcán kijelentette:

– Nézzük meg!

– Biztos jó ötlet ez? – vetette fel Sebastian, de ő is ment a többiek után.

          Miután átverekedték magukat a banánlevelek, ciprusok, fikuszok és pálmafák sűrűjén, hirtelen elállt a hóesés, és melegség simogatta végig a tájat. A társaság egy ideig csak állt, és élvezte a meleget, mely megcirógatta tagjaikat.

          Pillantásuk egy közeli tóba veszett. Egy ifjú ült a tóban, testét hullámok nyaldosták. Kezére támaszkodott, s épp egy csodaszép nővel nézett szembe. Haja ébenfekete volt, mely a derekára omlott, kék szeme firtatón végigjárt az ifjú testén és sérülésein. A nőnek fedetlen volt a keble, egyedül fekete haja takarta őt, a teste pedig szürke halfarokban végződött.

          Bogumil herceg megbabonázva figyelte a sellőt, aki szó nélkül vizslatta sérüléseit. Olivia királynő visszaemlékezett a sellőkkel átélt kalandjaikra, ezért önkéntelenül kilépett a bozótosból, és megforgatta fia kardját a kezében.

– Vigyázz! – adta ki a parancsot Bogumilnak, mire mind az ifjú, mind a sellő pillantása felé vándorolt. A kard meglendült a levegőben, és éppen a sellő farka mellett száguldott el, egyenesen bele a vízbe. A lény ugyanis megrémült, és visszaugrott a tó legmélyére.

– Hogy lehetsz ilyen, anyám? – pattant fel Bogumil, hogy az érkezők felé induljon. – Megmentette az életemet, te meg majdnem felnyársaltad.

– Nem emlékszel, mit tanítottam a sellőkről? – kérdezte Olivia királynő kimérten.

– De, pontosan emlékszem, de ő másmilyen. Nixie megmentette az életem.

– Ó, szóval már neve is van! – csattant fel a királynő.

– Miért is töröm magam, hogy megértsd? – temette arcát kezébe idegesen a herceg.

– Nézd, fiam – próbálkozott Vincent. – A sellők vért isznak, nem a legjobb ötlet velük cimborálni. Higgy apádnak!

Mielőtt Bogumil herceg vitára nyithatta volna ajkát, a víz fodrozódni kezdett, s megjelent a sellő karddal kezében. Ettől a jövevények mind fegyvert rántottak, egyedül Bogumil nézett rá úgy, mint akit megbabonáztak. A sellő, ahogy kiért a partra, emberi lábakat növesztett, s anyaszült meztelenül állt az utazók előtt. Ibis Sebastian, míg Olivia Vincent szemét próbálta takarni. Bogumil herceg viszont csak állt és bámulta a lányt.

– Ez a tiéd – nyújtotta neki a kardot. A srác nyelt egyet és elfogadta a fegyvert.

– Én… izé… – kereste a szavakat, mire anyja karon ragadta, és elhúzta őt a csodás teremtéstől.

– Köszönjük a kardot, most itt az ideje visszaindulni.

– Nem – rántotta ki a kezét anyja szorításából Bogumil. – Sárkánytojásért jöttem, amivel megszüntethető az örök tél. Nixie tudja, hol találok ilyet.

– Ó, igen? Ahol sárkánytojás van, ott sárkány is van. Nem fogom hagyni, hogy a fiam feláldozza magát csak azért, hogy imponáljon egy vérszívó szörnyetegnek – mérte végig a lányt kétkedve. – Aki egyébként igen csinos és… pucér.

– Ne legyél ennyire feszült, drága sógornő – nevette el magát Ibis, amint előkotort felszerelése közül egy váltás ruhát, amit odanyújtott a sellőnek.

– Vedd fel!

– Jó vagyok így.

– Mindannyiunk érdekében kérünk! – tette hozzá Sebastian, aki nem tudta, hová nézzen, mire Ibis könyöke gyengéden a bordái közé talált. A sellő elvette a fekete ruhát és belebújt, de az anyag így is kihangsúlyozta csinos alakját.

– Nem foglak bántani titeket – mondta Nixie, amint végzett a művelettel. – Egyszer régen kiöntött a tenger. Nővéreimmel és fivéreimmel messzi tájakra kalandoztunk, ahol eddig még senki nem járt. Felfedeztük magunknak a száraz részeket. Csakhogy távolabb úsztam, mint ők. A tenger közben visszahúzódott, én pedig itt maradtam egyedül. Ebben a kis tóban élek azóta is, amit a föld melege táplál. Nem tudok kimenni az erdőből, mert odakint hideg a levegő, s megfagynék. Odalent megannyi labirintusszerű járat van, de eddig még nem találtam meg a kiutat. Próbálkoztam a víz alatt, és gyalog, de nem jutottam messzire. Aztán a minap megpillantottam őt – bólintott a herceg felé. – Ájult volt, fagyott, alig volt benne élet. Elhoztam ide, a víz felmelegítette, megmentette őt.

– Nem, te mentettél meg – mosolygott rá Bogumil herceg. Olivia királynő nem akarta látni azt a nézést, ahogy fia pillantott a sellőre. Tudta, hogy egyszer eljön a nap, de nem így, és nem egy halhatatlan iránt…

– Köszönjük a segítséget. Ideje távoznunk – ragadta ismét karon a fiát, aki hitetlenkedve fordult felé:

– Nem hagyhatjuk őt itt.

– Pedig pontosan az fog történni – jött a határozott válasz, amitől Bogumil pillantása elsötétült.

– Most lenne itt az ideje kicsit megenyhülni – súgta neki oda Ibis, de mindenki hallotta szavait.

– Rendben. Megbeszéljük, de előbb…

– Meg kell találnotok a sárkánytojást, hisz ezért vagytok itt – helyeselt Nixie.

– Honnan tudsz a tojásról? – kérdezte Vincent, mire Noah a homlokára csapott.

– A tó! A sárkányok a föld magjához közel, vagy éppenséggel nagy geotermikus hőforrások közelében fészkelnek, mint amilyen ez is.

– Pontosan – bólintott a sellő. – Tudom, hol fészkel a sárkány, s hol találjátok a tojást.

– Elvezetsz hozzá? – vette kezébe a sellő kezét Bogumil herceg bizakodóan.

– Túl hosszú az út. A halandók meghalnak a víz alatt, nem kapnak levegőt.

– Akkor esetleg elhozhatnád nekünk te – vetette fel Sebastian, mire Bogumil csak a fejét rázta.

– Hogy egyedül nézzen szembe egy sárkány haragjával? Nem vagyok gyáva.

– Nem, gyáva valóban nem vagy, csak lassan hősi halott leszel, fiam – csóválta a fejét Vincent.

Olivia királynő közben fel-alá járkált.

– Van egy gyerekdal, amit még Mildred királynő énekelt nekem, csak alig tudom visszaidézni.

– Ha világít a telihold, a sellőszirom virágzik, lábad nem lesz többé, pikkelyed kilátszik… – énekelte Ibis. – Erre gondoltál?

– Igen – bólogatott Olivia hevesen.

– Tehát mi is átváltoznánk… sellővé? – vonta össze szemöldökét Sebastian.

– Ez csak egy dal – csóválta a fejét Vincent.

– És mintha eddig nem azt tapasztaltuk volna, hogy a dalokban lehet igazság!? – somolygott Noah. – Annyit tudok, hogy ma este telihold lesz, a sellőszirom pedig igen gyakori növény a trópusi éghajlaton, úgyhogy akár még ezen az elvarázsolt helyen is lehet – piszkálta meg kardjával a buja növényzetet.

– Egy próbát megér – vont vállat az ifjú Bogumil.

– Elvezetsz minket a sárkányhoz? – kérdezte Vincent, miközben végigmérte a sellőt.

– El – bólintott a lány.

– Bárcsak tudnék hinni neked – sóhajtott fel a királynő, továbbra is kételkedve.

– Megértem a bizalmatlanságot. Sokan eltévedt hajósok véréből nyertek életet, de én már jó ideje vegetáriánus vagyok. Nem iszok embervért, csak csigákat, kagylókat, rákokat eszem.

– Mond valamit. Ha vérivó lenne, Bogumil herceg már nem élne – helyeselt Noah.

Vincent segített öreg barátjának megkeresni a sellőszirmot.

– Megmutassam a gyöngy-gyűjteményem? – kérdezte a sellő Bogumiltól.

– Aha – mosolyodott el a herceg, mire Olivia királynő parancsoló hangja megállította őket:

– Ne olyan hevesen! – mondta, mire Bogumil pillantása megtelt dühvel. Nem akarta, hogy fia utálja őt, ezért beadta a derekát.

– Én is látni akarom azokat a gyöngyöket. Itt, a parton megmutathatod – határozott, mire a sellő mosolyogva levetette magáról Ibis ruháját, és beleugrott a vízbe, ahol visszanyerte halfarkát, s eltűnt a habokban. Bogumil ábrándos tekintettel nézett utána.

– Fiatalúr – zökkentette ki őt édesanyja hangja.

Dühösen nézett a nő szemébe:

– Mi van?

– Szeretném, ha óvatos lennél, ő egy halhatatlan...

– Igen, de egy gyönyörű lány is egyben – jelent meg ismét kalandos ábrázata. – Annyit meséltél nekem gyerekkoromban a kalandjaitokról…

– Még most is gyerek vagy!

– Ez nem igaz! – kérte ki magának a herceg.

– De, az én gyerekem vagy, és félek, tapasztalatlanságod a vesztedet okozza. Ha a sellő…

– Nixie

– Nixie vérivó lett volna, akkor… bele se merek gondolni, mi történt volna veled.

– Rég halott lennék – vonta meg a vállát a srác. – De nem ezt tanítottátok a történeteitekkel? A szerelem mindennél fontosabb, a szerelem mindent legyőz. Hiszen te is szeretted apát, hogy akár az életed áldoztad volna érte.

– Még most is szeretem – sóhajtott fel a királynő.

– Ő egy striga, te egy hercegnő voltál. És számított ez? Nixie sellő, én herceg vagyok…

– Féltelek, Bogu – lépett hozzá közelebb anyja, hogy kezébe vegye arcát. – Tudtam, hogy eljön ez a nap, de egy hercegnőt képzeltem volna hozzád.

– Nixie szebb bármely hercegnőnél.

– Tudom. De… Én csak azt mondom, hogy ami kívül szép, az lehet belül romlott. – Bogumil hitetlenkedve lépett el anyja mellől. Ebben a pillanatban bukkant fel a sellő gyöngyökkel kezében. Bogumil és Olivia leült a homokra, míg a sellő a karján támaszkodott, uszonyát a levegőbe hajtotta, s élvezte a meleg levegőt.

– Ezt nagyjából háromszáz évvel ezelőtt találtam – mutatott az egyik lila gyöngyre. – Ez meg körülbelül egyidős veled, ifjú herceg. Ő a kedvencem – mutatott egy kékre, amitől a herceg elmosolyodott. – Erről pedig azt tartják, hogy aki megcsókol fölötte egy sellőt, örök életet nyer – somolygott, mire Bogumil már mozdult is volna, de Olivia karja megállította.

– Á-á, fiatalúr! Menj apádhoz segíteni! – bökött állával a virággal érkezők felé. Bogumil kelletlenül felállt, s úgy tett, ahogy anyja kérte tőle. Nixie közben a hajába tűzte a gyöngyöket.

Olivia királynő és Vincent egy-egy virággal kezében ült, s várta, mikor jön fel a telihold. Bogumil ki se jött a tóból, ott fürdött, játszadozott a sellővel. Ibis, Noah és Sebastian pedig hangosan beszélgettek tőlük távol.

– Még ennyi idő után is összeszorul a gyomrom, ha feljön a telihold – mondta a királynő. 

– Pedig nincs okod félni, amióta én vigyázok rád – masszírozta nyakát Vincent. 

– Nézd, mi lett belőlünk! Én egy házsártos királynő lettem, akit épp utál a fia, mert túlféltem őt. Te pedig olyan vagy, mint az első nap, amikor megismertelek – mosolyodott el a királynő. 

– Nem vagy házsártos. Igaz, néha túlzásba viszed az aggódást, de ő az első fiad, aki bontogatja szárnyait. Ardennél majd minden más lesz – mosolygott Vincent is. 

– Jaj, ne is mondd! – kacagott a királynő. – Előre félek. Belőle kinézem, hogy rosszlányokat és martalócokat hoz majd a palotába. Gyereknek is elég élénk, folyton bajt kever. 

– Elvégre a mi fiunk – vont vállat Vincent. 

– Nézz rá! Alig lehet ráismerni – csóválta a fejét Olivia, miközben aggódó tekintetét Bogumilra vetette.

– Ilyen az első szerelem – mosolyodott el Vincent, aztán mintha megdermedt volna, lefagyott arcáról a mosoly.

– Mi baj? Mit láttál? Talán a sellőnek bűnös szándékai vannak? – kérdezte Olivia, de Vincent csak a fejét csóválta.

– Nem. Épp ellenkezőleg. – De többet már nem mondott, akárhogy faggatta őt a királynő. Vincent érintése Olivia arcáról a hasára csúszott, s így szólt:

– Látok még mást is. Eddig csak homályosan, de mára már egészen biztos.

– Terhes vagyok? – kerekedett el a nő barna pillantása.

– Ezúttal lányunk lesz – húzta ki magát Vincent, és Olivia mintha a megrendültség szikráját látta volna a férfi szemében, nem a jóstehetsége homályosította el pillantását. Olivia felsóhajtott, egyszerre volt boldog és szomorú. Vincent megérezte ezt:

– Mi bánt?

– Hogy olyan kegyetlen az élet. Nekünk ott vannak a fiúk, és most egy kislány… míg Volans királynőjének sárkánytojásra van szüksége, hogy utódot nemzzen.

– Sajnos igazságtalan az élet. De ez annyira te vagy… most is mások sorsa miatt aggódsz – cirógatta meg Olivia arcát. A nő kihúzta magát, hogy ajkát férje ajkába fúrja, mire felharsant Ibis hangja:

– Ha majd befejezitek a turbékolást, gyertek, mert itt az idő!

A királyi pár elnevette magát, Vincent segített Oliviának felállni a földről, majd odaléptek a többiekhez. Mindegyikük kezében egy-egy virág volt, melynek vörös levelein apró, fehér pettyek szikráztak. Mind bementek a tóba, miközben a telihold a fejük fölött világított, életre keltve a virágok színét. Leszakítottak egy szirmot, és megették. Először nem éreztek semmi változást, majd végtagjaik bizseregtek, s hirtelen nem tartotta meg őket a lábuk, elernyedtek tagjaik, s arccal a vízbe csapódtak. Alsó ruházatuk ott lebegett mellettük, amit mind egy zsákba gyömöszöltek, majd Nixie-t követve a víz alá buktak.

Furcsa érzés volt, hogy nem kellett levegőt venniük, mégis lélegeztek. Vízalatti világ bontakozott ki a szemük előtt; különféle növények, halak színesítették a tájat. Jól láttak mindent, pedig odalent sötétség honolt. Mintha a tárgyak visszaverték volna a hold fényét, szikráztak körülöttük. El is ámultak, annyira csodás volt a hely. Különféle vízalatti tárnák, labirintusrendszerek kanyarogtak, kisvártatva el is vesztették a tájékozódási képességüket. De Nixie-nek volt elég ideje tanulmányozni a labirintust, így nem tartottak attól, hogy eltévednek. A sellőlány felfelé vezette a kalandorokat. Felbuktak a vízből, s megpillantottak egy barlangot.

          Megannyi cseppkő lógott a fejük fölött, járat kanyargott immár a szárazon. A barlangban szinte elviselhetetlen volt a hőség. A közepén egy fészekben ott volt három sárkánytojás. Fehéren izzottak, mintha ezüstből lennének.

– Kapjunk fel egyet, és vigyük! – ajánlotta Sebastian, mire mind kimásztak a vízből, s megjelent lábuk, így gyorsan magukra kapkodták ruháikat. Felnéztek, s megláttak egy kürtőt, mely a kinti világba vezetett, s amit már rég eltorlaszolt a hóesés. Bogumil herceg volt a legfürgébb, ő egy akkora tojást kapott fel, mint a feje. Meglepődött a súlyán, így majdnem elejtette, de aztán sikerült elegyensúlyozni vele a tóig.

          Előbb a havat és jeget érezték meg, mely odaföntről hullott a nyakukba, majd felpillantottak, s meglátták a dühös sárkányt, mely a kürtőn szállt alá, egészen hozzájuk. Olivia királynőnek még csak felsikítani sem volt ideje. A sárkány óriási fogakkal tűzdelt, ormótlan szájával megragadta Bogumilt, megrázta a fejét, s a falhoz csapta a herceget. A tojás rég kiesett a kezéből, s a vízbe gurult. Sebastian és Ibis egyszerre indult érte, míg Vincent és Olivia pillantását elhomályosította a kétségbeesés.

Nixie nem volt rest, azonnal Bogumilért indult, hogy a vízbe vonszolja a sebes, összetört testet, melybe csak hálni járt a lélek. A fehér sárkány feléjük fordult, s jégdarabokat lövellt ki torkán. Nixie feltartotta kezét, erejével eltérítette a lándzsaként felé tartó jégszilánkokat. A sárkány nem kezdett újabb támadásba, behúzta szárnyait, lelapította a testét, és a tojás után eredt.

Ibis alighogy megérintette az ezüsttojást, szembe kellett néznie az anyasárkány haragjával. Sebastian átkarolta a vállát, s elhúzta a jégszilánkok áradatából. Zavaros vízbe kerültek, mindenfelé ágak és növények vették körül őket, amin a sárkány könnyedén áttörte magát. Akkor volt csak nyugalmuk, amikor felment levegőt venni. A sellők viszont nem adták fel; Sebastian maga után vonta Ibist, majd az egyik tárnában a felszínre emelkedtek, hogy tudjanak egymással szót váltani.

– Tudom, merre kell mennünk – mondta Sebastian, miközben Ibis felemelte a kezében lévő tojást, hogy megszemlélje.

– Honnan? – kérdezte a nő.

– A hideg a királynőtől árad, így arra kell úsznunk, amerre a leghidegebb áramlatokat érzékeljük, és meglesz a királyi palota.

– Akkor mire várunk? – bukott alá a nő, s ő is a hideg áramlatokat követte. A sárkány újra a nyomukban volt, így egymásnak dobálták a tojást, miközben elképzelhetetlen gyorsasággal haladtak. Elismerték magukban a sellők úszótehetségét.

A víz egyre hidegebb, végül fagyos lett. Egyszer csak megjelent előttük egy jégtömb, mely elzárta a továbbhaladást. Ibis és Sebastian egymás kezébe kapaszkodott, úgy nézett szembe a fenevaddal, mely a tojást akarta. Ekkor derült fény a sellők újabb tehetségére. Telepumpálták tüdejüket oxigénnel, ami egy pillanat alatt a mélybe vonta őket. A sárkány már nem bírt megállni, feje a jégtáblába ütközött, ami darabjaira tört. Ibis és Sebastian kiengedte a levegőt, s a jeges vízben egyensúlyozva folytatták a hajszát. Az ütés meg se kottyant a sárkánynak, már azonnal a nyomukban volt.

          Ibis egyszer csak megragadta Sebastian kezét, ugyanis a fejük fölött egy szűk járat terült el. Összenéztek. Nem volt más lehetőségük, meg kellett próbálniuk arra. Belevetették magukat a járatba, s egyre feljebb és feljebb úsztak a csövön. A sárkány követte őket, tönkrezúzta a csőrendszert mögöttük, míg végül a víz kiszélesedett. Mesterséges tó, s tükörjég volt fölöttük. Megérintették a fejük fölött feszülő felületet, de az nem mozdult. A sárkány ereje ismét a segítségükre jött, ugyanis a bestia áttörte magát a jégrétegen, felszakította azt. A páros a felszínre tört, s meglátták a víztározót, mely Volans fővárosának lakosságát látta el édesvízzel. Ahogy a partra értek, visszaváltoztak. Ibis magára hajtogatta combközépig érő ingét, míg Sebastian a dereka köré kötötte felsőjét, s így indultak meg a tojással a fellegvár felé.

A sárkány hamar a levegőben termett, irdatlan pofájából jégszilánkok törtek elő, a párosnak alig sikerült kitérnie előlük. Vizesek voltak, fáztak, tépte őket a hóvihar, de mégsem foglalkoztak ezzel. Egyedül az érdekelte őket, hogy eljuttassák a tojást a királynőhöz. A házakból rémült emberek jöttek elő, hiszen nem gondolták volna, hogy valaha látnak jégsárkányt a fővárosban. Nagyon szokatlan jelenség volt. Többek óvatlanul megszemlélték a bestiát, aki elsodorta őket szárnycsapásaival, vagy farka suhintásával.

Ibis és Sebastian töretlenül futott a fellegvárig. Ott berúgták az ajtót, de a sárkány betörte a falat mögöttük, leomlasztotta a köveket, így a fellegvár oldalán hatalmas lyuk éktelenkedett. Utolsó támadásával jégszilánkokat küldött a páros felé, de azok nem értek célt. Ibis a királynő elé térdelt, s az ölébe helyezte a sárkánytojást. A sárkány emiatt felhagyott a támadással. Lekászálódott a romokról, majd mintha meghajtotta volna a fejét, különös pózt vett fel, s két nagy szárnycsapással a levegőbe lendült. Ibis megérezte az érintést a kézfején. Odakapta tekintetét, s meglátta Hedvig királynőt, aki így szólt:

– Köszönöm. – Ibis és Sebastian kacagva, fáradtan huppant le a padlóra. Tudták, megnyerték ezt a csatát.

A meleg vizű tó homokja puha volt, szelíden nyaldosták partját a hullámok. Bogumil a hátán feküdt, miközben Noah megpróbálta elállítani vérzését. Olivia és Vincent egymásba karolva álltak, s várták, mit mond barátjuk. Tudták, hogy nagy a baj, ugyanis Bogumil már alig élt, csúnya harapás éktelenkedett hátán és mellkasán.

Nixie a herceg fölé hajolt, tenyerébe vette arcát, és sírt.

– Nem halhatsz meg! Épphogy csak megismertelek… Kérlek! Térj magadhoz!  – próbálta észhez téríteni őt, de mindhiába.

– Sajnálom – csóválta a fejét Noah, mire Olivia felzokogott. Vincent vállába temette arcát, aki végigszántotta hosszú, barna haját. Mély hangján nyugtatta őt:

– Nem lesz semmi baj!

– Hogy mondhatsz ilyet?! Hisz a fiunk haldoklik! – fakadt ki a nő.

          A sellő eközben lefejtette a gyöngyöt a hajáról, a herceg mellkasára fektette, fölé hajolt, és megcsókolta. A gyöngy ereje végighullámzott Bogumil testén, beforrasztva sebeit.

A srác kinyitotta szemét, mire Nixie elnevette magát, és átkarolta őt.

– A halálomon voltam. Hogy lehetséges ez?

– A gyöngy ereje megment – nevetett a sellő. – Örök életet ad, ha egy sellővel csókolózol. Emlékszel?

– Te tudtad, hogy ez lesz! – bokszolt Vincent felkarjába Olivia, de már meg is bánta, mivel megfájdultak ujjai. – Miért nem mondtad?

– Mert, ha elmondtam volna, lehet, hogy nem így alakul – mosolygott a férfi önfeledten.

Olivia kifújta a tüdejében rekedt levegőt, letérdelt a fiához, hogy átölelje előbb őt, majd a sellőt.

– Végtelenül hálás vagyok, hogy megmentetted őt – szipogott.

– Önös érdekből tettem – somolygott Nixie is.

– Sajnálom, hogy gorombán viselkedtem veled. Hadd tegyem jóvá! Hadd vigyünk magunkkal.

– Örömmel megyek.

Összeszedték, megszárították holmijaikat, Nixie-t is meleg ruhába bugyolálták, s felkészültek arra, hogy elhagyják a kis oázist. Amikor kiléptek onnan, tudták, hogy Ibis és Sebastian sikerrel járt, hiszen elmúlt a hóvihar. Halványan sütött a nap, arannyal és kékkel vonva be a végtelen hómezőt.

A kis csapat visszatértekor hétnapos ünnepség vette kezdetét Volansban. Folyt az alkohol, a legjobb halételek kerültek terítékre, Basil király és Hedvig királynő együtt ünnepelt a vendégekkel. A királynő le sem tette öléből a sárkánytojást. Hálás volt barátaiknak, amiért segítettek nekik.

A hetedik napon, amikor a kis csapat búcsúzkodott, hogy visszatérjen Normába, a tojás megrepedt, s kikelt belőle a kis sárkány. A királynő a kezébe vette, kiállt a palota legmagasabb csúcsára, s útjára engedte. A kis sárkány először bajlódott a széllel, majd egyre magabiztosabbak lettek mozdulatai. A felhők fölül egyszer csak egy óriási árny jelent meg. A kis sárkány arrafelé tartott, s csatlakozott anyjához.

        Olivia királynő úgy döntött, hogy Nixie-t Normába viszik, főúri ellátást kap, és csatlakozik a nemesekhez. Bogumil nem is örülhetett volna jobban a hírnek. Amint hazaértek, édesanyja, Arden és Balfour herceg fogadta őket kitörő örömmel. Persze a fiúknak azonnal el kellett mesélniük, milyen kalandokon mentek át, és a gyönyörű Nixie-t is bemutatták a családnak.

          Egyik este Olivia királynő az ablaknál ácsorgott, ahonnan lelátott az egész városra. A hóesés elállt, a fagy lassan teret adott a tavasznak, így éppen időben kezdhetik meg a dolgozók a szántást és a vetést. Éppen ezen mélázott, amikor kinyílt az ajtó, s belépett rajta Vincent. Odalépett Oliviához, széles tenyerét domborodó hasára fektette, s belecsókolt a nyakába.

– Min töprengsz? – kérdezte.

– Csak azon, hogy elmúlt a tél. Gondolom, hamarosan keresztelőre megyünk.

– Ahogy lassan mi is tarthatunk egyet – simította végig ujjait Olivia hasán újra, amitől a nő felkuncogott.

– Én eleget aggódtam Bogumilért, te majd aggódhatsz leányunkért.

– Előre félek – nevetett Vincent, majd ismét megcsókolta Olivia feje búbját.

– Én nem, ha velem vagy – fordult Vincent felé, hogy elmélyedjen a férfi csókjában.

– Ne már, fúj! – hallották meg Bogumil hangját az ajtóból. A srác hangosan nevetett saját kommentjén, amitől szülei csak a fejüket csóválták. Maga után vonta a talpig ezüstbe öltözött Nixie-t, aztán együtt hagyták el a lakosztályt, hogy Sebastiannal, Ibisszel és Noah-val, na meg persze az öccseivel és az anyakirálynővel együtt költsék el az ünnepi lakomát. 

Vége

Ha több Vincentet + Oliviát = Vinoviát szeretnél: A hatalom köve

© Aurora Lewis Turner