Aurora történetei

Ezt a novellát a Kreatív írás - Angliában élő magyar írók, költők társasága nevű Facebook csoport játékára készítettem el. 

A feladatom az volt, hogy adjak meg egy műfajt és azt, hogy könyv/film legyen-e, mire a társam ad abból a könyvből/filmből egy helyet és egy szereplőt.

Csak a helyet és filmet árulom el, mert a szereplő ezen a ponton még spoileres. 

De a végére azt is megtudjátok. 

Film: Harry Potter (összes)

Hely: csónakház, ahol Pitont megölték

Jó kalandozást Roxfordban! 

Kép forrása: Unsplash

Nem könnyű csónakháznak lenni: amikor szél tépdesi tetőmet, szú rágja gerendáimat, villám sújt tornyaimba. De emellett nagyon szórakoztató is: látni a diákokat és tanárokat, szemtanúja lenni, hogy útra kelnek a habokon ringó csónakokban… Az érzés mennyei. Sok történést láttam már, amióta megépítettek: vízbe csobbanó diákokat, csónakok mellett megbúvó lógókat, falaim közt születő szerelmeket. De ilyet még soha…

            Minden akkor kezdődött, amikor a Roxford falai közt megjelent az a bizonyos srác… Az, aki Tudjukki jelét viseli magán… Hogy is hívják? Berry... vagy Gary? Ja, nem! Az a Harry Potter.

        Csupán a tetőmön károgó varjúk károgásából tudom, mennyire szépen ívelt felfelé a karrierje ennek a villámhomlokú fiúcskának. Fiatalkora ellenére bekerült a kviddics csapatba, hogy az aranycikeszt hajkurássza. Úgy hallottam, éles szemű és éles eszű fiatalemberré serdült.

            A sportesemények hatására felélénkült a forgalom falaim között. Ugyanis egy borongós, kora tavaszi estén megjelent egy fekete csuklyás alak, aki jól értett a nyelvemen. Megcirógatta oldalfalamat, amitől vagy három métert nyújtóztam, s fel kellett fednem titkos szobámat, aminek nyitját nem sokan ismerik.

          Nem láttam az alak arcát, viszont megnyugtatott a jelenléte. Mintha ő is a Roxfordba, ezért hozzám tartozott volna. Általában nem törődtem az emberekkel, hiszen mindig jöttek-mentek. De ő felkeltette a kíváncsiságomat, már amennyire egy csónakház kíváncsi lehet.

         A titkos szobában megkezdődött a munka. Egyik napról a másikra különféle vásznak jelentek meg, csattogott a varrógép. Viaszfigurák készültek, máskor agyagtáblák váltak mindenféle színes, mázas bögrékké a szemem láttára.

Nem tudtam elképzelni, mire is lehet jó ez a sürgés-forgás, addig a napig, amíg megjelent falaim között az a kétbalkezes fiúcska… az az Orville, vagy ki… Éppen egy Nefeleddgömböt hajkurászott, ami hangos loccsanással a vizembe gurult. A fiú a fejét fogta a döbbenettől, és valószínűleg a gondolattól, hogy mit fog ezért kapni attól, aki neki ajándékozta. Felhajtotta karján uniformisát, letérdelt, és egyik kézzel megkapaszkodott szegélyembe, míg másik kézzel a vízbe túrt, de nem érte el a gömböt.

         Úgy gondoltam, szórakozok kicsit, ezért halk nevetésem végighullámzott gerendáimon, egészen a kövezetig, ami miatt a fiú nem érte a szegélyem, és hatalmas csobbanással a vízbe toccsant. A gömb meglett, viszont a fiú tetőtől talpig elázott.

– Jaj, hogy ezért mit fogok kapni! – sopánkodott jogosan. De én tovább nevettem, amiért a komisz galambok felszálltak tetőmről. Deville kikecmergett a vízből, majd végignézett csuromvíz ruháján.

Ebben a pillanatban történt valami; az egyik felfordított csónakon megjelent egy mérleg a semmiből. A mérleg egyik serpenyőjében összehajtogatott, puha ruhanemű pompázott a Griffendél színeiben.

– Ez meg mi? – lépett hozzá közelebb Neville… Igen, azt hiszem, így hívják. Felemelte a száraz ruhát, amin a következő felirat volt látható: Hajrá Potter! – Alatta egy seprű és a kviddics csapat emblémája. Neville elmosolyodott, majd körülnézett és gyorsan átcserélte a ruháját. A ruhakupac alatt egy cédulát is talált, amin a következő állt: 1 Galleon. Neville azonnal nadrágzsebéhez kapott, de az természetesen üres volt. A vizes ruháit is áttúrta, de csak két Sarlót talált.

– Hozom! Ígérem! – mondta, és már szaladt is a dolgára, majdnem hátrahagyva a Nefeleddgömböt.

Amikor már leszállt az este, Neville újra megjelent két évfolyamtársával. Az egyiket úgy tudom, Rémusznak, a másikat Dean-nek hívták… Vagy Seamus és Finn? Ki tudja megjegyezni ezeket a kacifántos neveket?

           Neville odalépett a mérleghez, és beletette az 1 Galleont a másik serpenyőbe, mint amiben a ruhát találta. A pénz eltűnt.

– Én is szeretnék egy Potter mezt, és egy sapka is jól jönne – lelkesült fel Seamus.

– Én meg egy Potter bögrének örülnék – kontrázott rá Dean.

A serpenyőben egy egész árlista jelent meg a kért, és más holmikról. A srácok kivették onnan, és a mérleg elé helyezték, majd beletettek a serpenyőbe annyi pénzt, amennyit a kért áruk jelentettek. Eltűnt a pénz, és megjelent a Potter-sapka, mez és bögre.

– Hűha! – hüledeztek a srácok.

– Szólnunk kell a többieknek is! De titokban – vigyorgott Seamus.

Innentől kezdve nem telt el úgy nap, hogy meg ne jelent volna valaki a falaim közt, különféle Potter-ereklyékért sündörögve. A leglelkesebb az a Brünhilda volt, vagy Romhilda? Romilda, aki rögtön az első nap rendelt az összes relikviából.

Esténként eljött hozzám a csuklyás alak is, és egészen hajnalig gyártotta a különféle holmikat. Egyre többet időzött falaim között, és én nem tudtam, ki ő. Zakatolt a varrógép, égett az agyag, készültek a bögrék, a kitűzők, a különféle holmik és viasz Potter-figurák.

          Egy nap egy kócos kis boszorka is ellátogatott hozzám, vagyis a mérleghez. Ő más volt, mint a többi, hiszen nem vett semmit. Egy ideig nézegette a mérleget, megérintette serpenyőjét, láthatóan elmélázott, de aztán távozóra fogta. Mielőtt elhagyhatta volna a mérleget, három ellenszenves fiúcska lépett be ajtómon.

– Granger! Tudhattam volna, hogy te állsz e mögött – vágott le az elöl lévő, fehér hajú srác egy Potter-mezt és megtaposta. Kezében seprűt szorongatott. – Csak nem Weasley-nek gyűjtesz ezekkel a nevetséges Potter-relikviákkal? – A háta mögött lévő két nagydarab srác összemosolygott.

– Nem én készítem ezeket a tárgyakat, Malfoy. De te meg féltékeny vagy, mert Harry jobb játékos nálad.

– Azt majd meglátjuk! – lökte arrébb Hermione kisasszonyt, hogy a lány a földre került. Felkapta a mérleget, és belevágta volna a vízbe, de nem jött csobbanás. Az összes tekintet Malfoy üres kezére, majd a helyén újra megjelenő mérlegre vetült.

– Hát így? – fröcsögte a tejfölszőke gyerek. – Jelenteni fogom Piton professzornak.

– Mit? Hogy olyan mágiát alkalmazok, amit még nem is tanultam? – porolta le magát a kis boszorka, mire azok hárman elviharzottak.

Másnap a két monstrum és Malfoy visszatért falaim közé. Tisztán hallottam minden szavukat, amelyek elkeseredéssel töltöttek meg:

– Nem Granger volt, átkutatták a szobáját, de nem találtak semmit – dühöngött a szőke. – De akkor meg ki lehet?

– Maradjuk itt és figyeljük ki! Hátha visszatér! – vetette fel az egyik nagydarab srác.

– Hogy lehetsz ilyen hülye, Monstro? – állította bordái közé seprűjének nyelét a tejfölszőke srác, de barátja haspárnái felfoghatták az ütést, mivel nem látszott rajta, hogy fájt volna neki.

– Vacsora után visszajövünk, és lebuktatjuk! – vigyorgott Malfoy, barátja szavait visszhangozva. Erre két testőre is egymás felé fordult, és hangosan összenevetett.  

Én úgy szerettem volna szólni neki… a csuklyásnak. Hiszen melegséggel töltötte meg kopár termemet, amikor a falaim között dolgozott. Vele úgy éreztem, azonkívül, hogy embereket bocsátok útra, s nézem végig, ahogy elhagyják vizeimet, több lehetek. Valami másra is hasznosíthatnak. De nem tudtam figyelmeztetni őt...

         A három kölyök elbújt csónakjaim között, a csuklyás alak pedig menetrendszerűen jött. Megsimogatta oszlopomat, de én ellen akartam neki állni. Nem akartam megnyitni a titkos szobát, de nem tudtam parancsolni magamnak. Termem megnyúlt, és megjelent a szoba. Az alak belépett, és csak éjfélkor távozott. Ekkor léptek akcióba a kölykök. A szőke ugyanott simogatott meg, ahol a csuklyás alak is. Minden szegemmel, gerendámmal, lécemmel és kövemmel tiltakoztam, de nem tudtam ellenállni. Az titkos szoba ismét megjelent, és a fiúk trappoló elefántként szabadultak be oda, hogy elkövessék a gyalázatot.

            Törtek-zúztak, romboltak és tomboltak. Az anyag hasadt, az agyag törött, a viasz olvadt. Amivel nem bírtak erővel, varázslattal végeztek. Az egész szoba romhalmazzá vált. És én sírtam, mert fájt minden egyes ütés és vágás, ami a bennem lévő tárgyakat érte.

– Menjetek! Híreszteljétek el, hogy mi történt. Én maradok és megvárom a tettest – vigyorgott a tejfölhajú gyerek. Barátai így tettek, így egyedül maradt a romos szobában.

               Egy darabig ténfergett, majd az egyik tanár viharzott be falaim közé. Fekete, zsíros haja az arcába lógott, fehér bőre még inkább elsápadt. Szemében vad düh tombolt, míg mimikája nyugalomról adott számot.

– Piton professzor! Örülök, hogy jön. Lebuktattam a Potter-gyárat, tönkrezúztam mindent ebben az illegális műhelyben.

– Azt látom – mondta a férfi kimérten, majd lehajolt, s felvett onnan egy törött edénydarabot. Másik kezével pálcájáért nyúlt, miközben ezt suttogta magának:

– Ezt érted teszem, Lily! – Pálcáját Malfoy-ra emelte.

– De tanár úr! – kerekedett el döbbenettől a gyerek szeme.

– Avada Kedavra! – mondta ki az átkot, ami lesújtott a diákra.

Malfoy holtan esett össze.

Piton mélyet sóhajtott, fejére húzta csuklyáját, s a romokat arrébb söpörve leült viaszfigurát gyártani. Néhány óra elteltével a halott fiú tökéletes mása készült el viaszból. Amikor ezzel megvolt, a két élettelen lényt egymás mellé fektette, majd varázslatával fehér szálakat vont ki Malfoy fejéből, amiket a viaszbábuba ültette. Sok-sok ilyen szál került át, természetesen gondosan átválogatva. Amint ezzel megvolt, átkot szórt a viasz-Malfoy-ra, s magában megjegyezte:

– Remélem, így jófiú leszel.

A viaszból készült Malfoy még csak akkor tért magához, amikor Piton az egyik csónakba paterolta és lefedte az eredeti Malfoy halott testét. Ő is beült a csónakba, őt is útjára kellett bocsátanom, hogy eltüntesse a hullát.

           A viasz Malfoy nekiállt folytatni azt az életet, amit elődje megkezdett. Piton pedig gyakran eljött hozzám, de több figurát, pólót, sapkát és bögrét már nem készített. Ez volt a legfurcsább történés addig az ominózus napig, amíg Piton és Tudjukki találkozott a falaim között, s eldőlt a bodzapálca sorsa.

Vége

 © Aurora Lewis Turner

És a személy, akiről írnom kellett pedig: Piton professzor volt.