Aurora történetei

Az első fagy idején olyan folyamat indul be a földeken, amelyet szabad szemmel nem látni. Különben is, az emberi szem már rég elszokott attól, hogy csodákat lásson, így érthető, hogy nem tud senki a fagyvirágokról. A tiszavirág távoli rokonai, a kérészek családjába tartoznak, és akkor bújnak ki a földből, amikor az első fagy megcsípi a talajt. Akkor is csak azért, hogy a hideg széllel felkerekedve, tündérszárnyaikat bontogatva párt találjanak maguknak, szaporodjanak, és akkor, amikor az éjjel teljesen bekebelezi a tájat, meghaljanak.

            Ebben az évben szokatlanul későn érkezett a fagy. A város lakosai már rég az ünnepre készültek, fényárban úszott a főtér, az utcák, még a boltok is. Megkezdődött az ünnepek előtti téboly, nagybevásárlás, ajándékhajszolás. De mit tudhatott erről a mi kis fagyvirágunk, aki éppen december huszonnegyedik napján dugta ki a fejét a talajból, hogy szárnyait szétbontva birokra keljen a széllel.

            Jókora bogárszemeit végigvetette a tájon. Látta a többieket, akik gyenge kis testük ellenére versenyt szállnak a széllel. Leküzdötték a talaj utáni hideget és a külső világ viszontagságait. A kis fagyvirág fejében megfordult a gondolat, hogy inkább visszabújna az anyaföld védelmező méhébe, de őt is hajtotta az ösztön. Párt kell találnia.

            Akármerre ment, bármerre is fordult, a fajtája két tagja épp egymáshoz simult, hogy megkezdjék násztáncukat. Szállt, sodródott, de nem talált senkit, aki szabad volna, aki kétségbeesve keresné a párját, akárcsak ő. A szél, kedves játszótársa, pedig arrébb is sodorta őt, ki a parkból, át a fakó napsütötte utcán, egyenesen a város szívébe. Onnantól már nem érdekelte a kis fagyvirágot a pártalálás, mivel bogárszeme tágra nyílt, és elcsodálkozott a díszes kirakatokon, a villogó lámpásokon, és azokon a különös lényeken, akik az utcákat járják. A levegőbe izgatott várakozás vegyült, ami felkeltette a fagyvirág kíváncsiságát.

            Üzlettől üzletig, bolttól boltig szállt. Elvakították szemét az ünnep fényei, a sok ajándék, a csillogás. Először úgy gondolta, hogy akinek ennyi mindene van, csakis boldog lehet. De nem ezt látta az arcokon. Úgy gondolta, kideríti ennek okát, így a napot bámészkodással töltötte. Nézte, ahogy a város lakosai még megveszik az utolsó ajándékokat, ahogy csomagolnak, ahogy fát állítanak. Na, ez volt az a szokás, amit a legkevésbé értett. Miért kell megölni egy szerencsétlen fát, hogy aztán a kandalló vagy éppen radiátor melegénél elpusztuljon? Mert még a sütés-főzésnél valamennyire értette, hogy szárnyasok és halak kerülnek az asztalra. Hiszen enni kell – ő is bekapdosott útközben pár szálló rovart –, de egy szerencsétlen növény halálra ítélése már más kérdés volt. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy ezt a lakosok is tudják, mivel sokan nem is igazi fenyőfát cibálnak be otthonukba, hanem van erre pótlék. Bár nem olyan az illata, de azért ez is megteszi, hiszen sokaknál látott műanyag fából.  

            A kis fagyvirág az ablakhoz szállt. Onnan nézte a sürgő-forgó háziasszonyokat, akik nekiálltak az ételek készítésének a konyhában. Először úgy tűnt, élvezik, hiszen sok helyütt kinyílt egy-egy üveg bor, máshol zene szólt, megint máshol pedig sok szorgos kis kéz segített nekik. De az arcokon főként fáradtságot látott.

            Aztán eljött az este. A város lakosai szép ruhába bújtak, vendégeket fogadtak, ajándékoztak, leültek a terített asztalhoz, hogy nyugalomban megvacsorázzanak. A kis fagyvirág ekkor értette meg, hogy ezért a pár szeretetteljes percért volt az a sok stressz, munka és fáradság. Megnyugodott, hiszen a város lakosai végre boldogoknak tűntek a nagyobbnál nagyobb, drágábbnál drágább ajándékok között, a terített asztalnál, egymás közelében. A kis fagyvirág azt hitte, már mindent ért, de amikor a vendégek elmentek, sokan fáradtan estek be az ágyba. Mások kimentek a konyhába veszekedni, hogy az utolsó vendég se hallja goromba szavaikat. Megint mások azon imádkoztak, hogy végre nyomja el az álom a gyerekeiket, de a sok cukor megtette hatását, és azok még pizsamában is rohangáltak, kergetőztek. Néhol feldöntötték a díszes fát.

            A kis fagyvirág megállapította, hogy tulajdonképpen arra a nagy készülődés, hogy boldoggá tegyék saját magukat és másokat is, de közben nincs az az ajándék, nincs az az étel, ami valódi boldogságot okozna. De mi is az a boldogság? Az élet célja? Az ő életének célja az, hogy szaporodjon és meghaljon. De nincs párja, nem tud eleget tenni kötelességének. Akkor ő most nem boldog? Nem érezte ennek súlyát, hiszen a kíváncsiság minden más érzést elnyomott benne.

            A helyzet rosszabbodott, amint a fagyvirág a város szegényebb negyedeihez ért. Ott nem volt akkora a csillogás, nem volt sok ajándék. Voltak családok, akik szerényen, de méltósággal ünnepeltek, máshol kiütköztek a hétköznapok sérelmei, és sokan a pohár fenekére néztek, hogy aztán szíjjal verjenek fegyelmet a többiekbe. Igaz, ez a gazdagoknál is előfordult, csak ők kevésbé feltűnően csinálták.

A kis fagyvirág elborzadt a látottakon, és inkább menekült az ablakoktól, mígnem egy szerény fuvallat felkapta őt, pont abban a pillanatban, amikor elkezdett havazni, és berepítette őt egy rosszul szigetelő ablakon. Épphogy sikerült megkapaszkodnia egy könyv sarkában, amikor meglátott egy nyolc-kilencév körüli kislányt, aki becsapta az ajtaját maga után, és ezt kiáltotta:

– Utállak!

A lány lehuppant az ágyára, és sírásban tört ki. A fagyvirág először elámult az egyszerű, de annál barátságosabb szobán. Mindenhol könyvek és különféle atlaszok hevertek. A lány mellett az ágyon egy felbontatlan csomag feküdt, épphogy el nem áztatták a díszes papírt a kislány könnyei.

            A kis fagyvirág felreppent, és a lány térdén talált magának helyet. Egy darabig nézte, csak nézte a lányt, aki elmerült a könnyeiben. Nem értette, miért ilyen szomorú, kinek mondhatta azokat a súlyos szavakat. Aztán a lány kitörölte szeméből a könnyeket, és felnézett. Az ő szeme is elkerekedett, amikor megpillantotta a kis fagyvirágot a térdén pihenni.

– Hűha! Hozzád hasonló lényt még soha nem láttam – zárta kezébe a fagyvirágot, aki hagyta, hogy felvegyék. A kislány azonnal nagyítóért rohant, hogy alaposan megszemlélje átlátszó, tükör testét, melyet mintha a jég hozott volna létre. Alaposan megszemlélte hópehely mintájú szárnyait.

            A lány örvendezett, hiszen végre felfedezhetett valami újat. A fagyvirág pedig hagyta, hogy megvizsgálják. Csak akkor röppent fel, amikor a kislány erősebben megnyomta a hasát.

– Hoppá, bocsi! – kuncogott, mire a fagyvirág a kibontatlan ajándékra repült, és rovarszerű lábaival ütemesen megpaskolta a csomagolást. – Ne is kérdezd! – legyintett egyet a kislány. – Földrajztudós akarok lenni. Olyan helyeket felfedezni a világban, melyeken még soha senki nem járt. Amit még sosem láttak. Olyan földeken akarok járni, ahová még az emberi civicicáció nem tette be a lábát – visszhangzott feltehetően rosszul egy sokszor elhangzott mondatot. – De sokan azt mondják, hogy ez lehetetlen – rogyott le az ágyra. – Hogy már fent keringenek a műhódok. És azok lefényképezik az egész világot. Már nincs olyan hely, ami felfedezésre várna – törölgette a szemét szomorúan. – Anyától egy számítógépet kértem karácsonyra, hogy megnézzem, tényleg így van-e. Vagy, hogy legalább magam is lássam azokat a tájakat, amiket már felfedeztek – forgatta a szemét. – De anyának nincs pénze… a tesóim miatt. Ezt kaptam – mutatott a csomagra.

            A kis fagyvirág ismét dobolt párat a lábával a csomagon, mintha arra kérné ezzel a lányt, hogy bontsa ki.

– Tudom, hogy nem számítógép. Érzem, hogy valami szövet. Biztos, anya újra varrt valami nevetséges ruhát.

A fagyvirág nem hagyta magát. Újra dobolt a csomagoláson párat.

– Na, jó! – térdelt le az ágy mellé a kislány, hogy kibontsa a csomagolást. Valóban egy vajszínű anyag volt benne. De kissé vastagabb és sprődebb a szokottnál. Ahogy a kislány kihúzta a csomagolásból, elámult. Az édesanyja egy nagy vászonra lerajzolta neki az egész világot, az összes kontinenssel. Egy műanyag zacskóban rajzszögek feküdtek, és egy üzenet állt: Töltsd meg te a világodat! Szeretettel: Anya

– Töltsem meg én a világomat szeretettel? – kérdezett vissza a cetlitől a kislány, de aztán már ugrott is fel, majdnem elsodorva a kis fagyvirágot. Kirohant a szobából, egyenesen le a nappaliba, ahol édesanyja épp az ő két kisöcsijét etette a konyhában.

            A fagyvirág utánaszállt, és a lépcső korlátján jó helyet találva magának végignézte, ahogy a kislány megöleli az anyukáját, és szipogva sorolja:

– Sajnálom, hogy olyan csúnyákat mondtam neked. Sajnálom, hogy követelőző voltam. Ez az ajándék sokkal, de sokkal jobb, mint amit kértem.

            Az anyuka elmosolyodott. Megölelte a kislányt, és ekkor a kis fagyvirág megértette, hogy mi a szeretet és a boldogság. A boldogság elillan ugyan, mint az ő kis élete, de a perc megmarad. A pillanat, amikor boldogok vagyunk, és engedjük magunknak átélni és átérezni a jelent.

            A kislány kibújt édesanyja öleléséből, és felhúzta őt az emeletre, egyenesen a saját szobájába.

– Tegyük fel! Ide, az ágyam fölé – kérte a kislány, mire az anyuka gyors, szakszerű mozdulatokkal felaggatta a szövetre rajzolt világtérképet, majd kivett egy rajzszöget a zacskóból és bejelölte a térképen a saját tartózkodási helyüket.

– Tessék, kicsim. A többi már rajtad múlik – fordult is az anyuka, aki nem akarta sokáig magukra hagyni a konyhában a két rosszcsont kisöcsit.

– Anya? – szólt utána a kislány. – Már nem földrajztudós akarok lenni.

– Nem? Hát ugyan mi? – kérdezte az anyuka meglepetten.

– Olyan, aki különös állatokkal foglalkozik, mint amilyen ő is – pillantott körbe, de már nem látta a kis fagyvirágot. Már senki nem láthatta őt, hiszen amikor megértette, mi az a szeretet és a boldogság, ezüst szikrákat szórva beteljesítette sorsát és a semmivé lett.

            A kislány, akárhogy is kereste a kis fagyvirágot, nem találta. De a vele való találkozás nagy hatást gyakorolt az életére. Tizenöt-húsz évvel később azzal kereste a kenyerét, amit szeretett; kutatott. Méghozzá a világ megmagyarázhatatlan jelenségeit.

Vége