Aurora történetei

Sűrűn hullt a hó Erdély lankás, ormos hegyvonulatai fölött. Szürke felhők takarták a napot, miközben farkasordító hideg uralkodott a völgyekben, a kerekedő hold meg is szólaltatta a fák közt élő bestiákat.

            Vanda megtorpant, elmélázott az élet fátyolos múlandóságán és a halál édes, mindent feledtető könnyedségén, amikor megérezte a sürgetést. Valaki meghalt, vámpírérzékei pedig egészen erre a kietlen tájra, virágzó, vad pusztaságra vezették őt.

            Buggyos ujjú, fűzős felsőt, fekete bőrnadrágot, ráhajló, korabeli divatnak megfelelő szoknyát, mely minden léptére megnyílt, és köpenyt viselt. Amióta halott volt, sosem fázott, viszont az emberek megnézik és sutyorognak róla, ha nem az évszaknak megfelelően öltözködik. Így is ritkán mutatkozott nappal halandók előtt, azt is csak akkor, amikor feltétlenül szükséges volt. Most pedig egyértelműen az volt.

            A hegyes-völgyes tájon egy kis falucska bontakozott ki a ködből, ami az egyik orom tövében feküdt. Az orom tetején régi kőkastély emelkedett, afféle őrtorony, mely a vad táj fölött jártatta vigyázó tekintetét. Vanda részben a torony, részben a falu miatt ment oda.

            Amint az emberek közé ért, érezte bőrén a kíváncsi, vizslató tekinteteket. Idegen volt, ezúttal ezért meredtek rá kíváncsian és rosszindulattal. Mit sem törődve velük, átverekedte magát a síró, kétségbeesett asszonyok gyűrűjén, és a hangosan tanakodó urak tömegén, egyenesen a falu közepéig. Ott egy csuklyás férfi állt fel épp egy farönkre szegény áldozat mellett, kereszttel kezében. A fiatal lány vérbe fagyva hevert. Vörös, hosszú haja eltakarta arcát, fehér bőre alig különbözött az alatta lévő hórétegtől, amelybe vér szivárgott.

– Testvéreim, barátaim – mondta a csuklyás alak. – Isten haragja lesújtott ránk. Ebben a hóban ez már a második áldozat. Amíg tart a tél és mind be vagyunk zárva ide, félek, folytatódnak a szörnyűségek.

– Ó, de mit tehetünk ellene, atyám? – kérdezte az egyik falusi.

– Ki tehette ezt szegény Annussal? – kérdezte a másik.

– Tán nem világos? Egy vámpír műve – mondta a pap kidülledő szemekkel. A tömeg hátrahőkölt, sutyorgott, ijedten pislogott össze.

– Tévedés – lépett előre Vanda, amitől megdöbbent, rémült tekintetek meredtek egymásra. Elvett egy botot az egyik helyi babonás alaktól, és azzal mutogatva magyarázott. – Az áldozatot valóban kivéreztették, de köztudott, egy felnőtt embernek négy-ötliter vére van, az itt szétfolyt mennyiség csupán néhány deci lehet. Ezért feltehető, hogy nem itt történt a beavatkozás.

– Persze, mert a vámpír megitta a többit – lépett előre egy magas, vállas, szőke férfi. Fejébe széles karimájú kalapot nyomott, borotvált álla tekintélyt parancsolt. Vanda azonnal leszűrte, hogy ő lehetett a falu vezetője.

– Továbbá – magyarázott úgy a nő, mintha meg sem hallotta volna a közbeszólást –, az áldozat nyakán lévő foltok – fordította a bottal a fagyás miatt nehézkesen oldalra a nő fejét, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen a magyarázat – nem vámpírharapástól erednek. Köztudott, hogy a vámpírok vissza tudják húzni a szemfogaikat, mint a nagymacskák a körmeiket, így a fogaikkal apró lyukakat ejtenek a bőrön, hogy néhány korty vérhez jussanak. A nyálukban véralvadásgától van, ezért tudnak több decit is fogyasztani akár. Viszont látható, hogy ezek a lyukak túlságosan távol ülnek az áldozat testén ahhoz, hogy vámpírharapás nyomai legyenek. Inkább hasonlatosak néhány tőrdöféshez.

– Már elnézést, de ki maga? – lépett Vandához közelebb a polgármester.

– Én Van…

– Van Helsing, a vámpírvadász – pattant le a rönkről a pap, hogy megragadja a nő kesztyűs kezét és megrázza. Többen ekkor enyhültek meg, csakúgy, mint a pap. – Én üzentem magáért, én vagyok az, Szerváciusz barát – rázta hevesen Vanda kezét. A nő viszont mit sem reagált.

– Azt hittem, Van Helsing férfi – mérte végig Vandát jó alaposan a város vezetője, miközben asszonya szorosan a mellkasához simult, könnyeit törölgetve. Két fiatal felnőtt állt mögöttük, megbotránkozva a gyalázaton.

– Nos, ebben a világban nőnek lenni nem különösebb kiváltság. Számos nagy elme kárhozott már el a konyhában csirkefosztás vagy levesfőzés közben. Ezért hagyom, hogy úgy higgyék, én magam is becses hímtaggal rendelkezem, melyhez hasonlót jómagam számos szörnyeteg testéről metszettem már le. Ez okból jöttem e bájos, gyermekkorom árnyait idéző helyre. Vanda Van Helsing – nyújtotta a kezét a város vezetője felé.

– Bergh Jeremiás vagyok, ő a feleségem, Mária – mutatta be a hüppögő asszonyt, majd hátrapillantott, de aztán inkább az egybegyűltek felé fordult. – Szerváciusz barátnak köszönhetően Van Helsing eljött, hogy megszabadítson bennünket a vámpíról, mely odafönt, a hegyen lakik – mutatott az oromra, ami épp ködbe burkolódzott, mintha elbújt volna a kíváncsi tekintetek elől. – Az a rém a nyáron pihen, télen pedig szűzeink vérét issza. Amíg tart a tél, én magam szabályozok minden ki- és bejövetelt a faluba, minden árucikket ellenőrzök, és elrendelem a sötétedés utáni kijárási tilalmat.

– Én a maguk helyében nem a szörnytől félnék a hegyen, hanem attól, aki idelent van a faluban – húzta fel az áldozat szoknyáját egy centire Vanda, hogy jól látszódjon meztelen lába, s rajta a kötélnyomok.

– Menjen mindenki a dolgára! Mi mindent kézben tartunk – adta ki a parancsot a férfi, majd karon ragadta Vandát, és az arcába sziszegte:

– Tényleg pánikot akar kelteni? Ezek jóravaló, dolgos népek. Én vagyok felelős a sorsukért.

– Akkor felteszem, az önkényuralmának semmi köze nincs a gyilkosságokhoz – fordult felé Vanda, fehér haját a háta mögé csapva. Felemelte szemöldökét, mintha kíváncsi lenne a férfi magyarázatára, pedig már megvolt a maga teóriája. De a férfi nem szólt. – Nyilvánvaló, hogy az áldozatot fellógatták és kivéreztették. Nem vámpírfogak végeztek vele, hanem ember alkotta fegyver. És vajon ki jár jól a szükséghelyzettel és a falusiak félelmével?

– Túl messzire megy – sziszegte a nő arcába Jeremiás. – A fogadós ad magának szállást, de csak megtűrt ember a világunkban.

– Én nyomozó vagyok – csóválta a fejét a nő. – Nem ember.

– Magán tartom a szemem – fröcsögte a férfi, majd a fogadósnak; egy kopaszodó, köpcös, jobb napokat is megélt kötényt viselő férfinek intett, aki bevezette Vandát a kocsmába. Onnan egy hátsó részhez vitte őt, ahol egy kis szobában szállásolta el.

Odabent széles ágy, egy szekrény, asztal és egy szék fogadta Vandát, természetesen mind fából faragva. Az ablakokat spaletta takarta, a kandallóba csak azokban a percekben gyújtott be a fogadós. Épp azzal foglalatoskodott, hogy tüzet csiholjon.

– Köszönöm, megoldom – mondta Vanda, a kezét törölgető, hajbókoló férfi felé fordulva. – Magamra hagyhat.

– Igenis – vigyorgott a köpcös, majd elhagyta a szobát. Vanda felmérte a terepet, az ágy kényelmesnek tűnt, de ő mégis egy szabad gerendát használt, lábát beakasztva fellógatta oda magát, mivel gondolkoznia kellett. Úgy döntött, reggel első dolga lesz felkeresni az áldozat családját, hátha többet tudnak mondani a körülményekről. Jeremiás tűnt számra a legsárosabbnak, hiszen komoly érdekei fűződtek ahhoz, hogy a lakosok rettegjenek, és ne merjenek kimozdulni. Egy rémült nyájnál nincs irányíthatóbb a földön, bár így is előfordul, hogy egy-egy bárány elkószál.

            A tűz hangosan sercegett a kandallóban annak ellenére, hogy Vandának nem volt rá szüksége. Ott lógott fejjel lefelé a gerendán, révetegen, és a kirakós darabjait illesztgetve egymáshoz, amikor úgy érezte, figyelik. Épphogy odapillantott, a résnyire nyitott ablakán keresztül egy íjpuska nézett vele farkasszemet. Vanda a levegőben termett, egy szaltóval ért földet, pont mielőtt a nyílvessző a mellette lévő deszkába fúródott volna. Eltűnt a sötétben, amikor az ablakon keresztül egy férfi ugrott be hangos csatakiáltással. A jövevény magas, izmos alak volt, bár testét kabát, fejét ugyanolyan széles karimájú kalap takarta, ami a város vezetőjéét. Célra tartotta íját, de áldozata eltűnt a sötétben. Hangosan dobogó szívveréssel pásztázta a szobát, amikor Vanda a fülébe súgta:

– Boo!

A férfi megfordult, de nem volt elég gyors. Vanda kirúgta kezéből az íjpuskát. A férfi viszont elővett egy másfajta játékszert. Öklére ezüst bokszer került, és azzal célozta meg a nő fejét. Vanda elhajolt előle, megragadta a férfi karját, és hasba rúgta, majd a közeli oszlopnak vágta, ami azt a gerendát tartotta, amin nemrég ő is lógott.

– Nem akarom bántani magát. Gondolom, maga az eredeti Van Helsing…

– Személyesen – dörmögte a férfi furcsán csillogó tekintettel, majd elővett egy pisztolyt, és azonnal Vanda szívére célzott vele. Amint meghúzta a ravaszt, egy karó ugrott ki belőle, szemfényvesztő sebességgel szelve át a levegőt. Vanda egy cigánykerékkel került ki a karó útjából. A férfi rárontott, és sarkantyús lábát egyenesen a földre kerülő nő arcába készült vágni, de Vanda elhajolt előle, így a vállában állt meg a fegyverként funkcionáló ezüst sarkantyú. Elnevette magát, majd ismét az oszlophoz vágta a férfit.

– Bolond! Az ezüst a farkasok ellen jó.

– De a vámpírokat is meggyengíti – vont vállat a jövevény, mire Vanda lenézett, ugyanis a sebe nem forrt össze azonnal, mint bármely más korábbi sérülése. Sebezhető volt, és nagyon nem szerette ezt az érzést. Az érzéseket sem szívelte úgy általában…

            Hangosan felmordult és rávetette magát a férfire, aki készült erre, hiszen egyetlen mozdulattal rávágta őt az ágyra, és a nyakához illesztette pengéjét.

– És most megdöglesz. Visszaszállsz a pokolba, mint a sötétség többi teremtménye…

– Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – öklözött a férfi bordája közé Vanda, mely mozdulat jó volt figyelemelterelésnek. Két combja közé zárta a vámpírvadász derekát, megragadta a karját, nehogy közelebb kerüljön hozzá a penge, és fordított rajta egyet. Már a férfi volt alul, Vanda az ő torkának szegezte a fegyvert. Van Helsing izzadt, Vanda közelebb hajolt hozzá, hogy megszagolja a bőrét.

– Nem túl bölcs dolog ezüsttel mérgezni a vérét. Bele is halhat.

– Úgy nézek ki, mint akinek van veszítenivalója? – hörögte a férfi, amitől Vanda kihúzta magát. Az ágyhoz tartozó baldachinnal kötözte ki ellenfelét, miután kiverte kezéből a kést.

            Még a vallatás előtt halk kopogás hallatszott az ajtón. Vanda unottan fújta ki a tüdejében rekedt, halott levegőt, betömte a férfi száját, majd engedélyt adott a belépőnek.

– Elnézést, Van Helsing asszony, furcsa zajokat hallottam… – jött be a minden lében kanál kocsmáros.

– Megérkezett az uram. Hagyjon magunkra! – utasította őt a még mindig a férfin ülő nő. – Mi így szeretjük – közölte szemrebbenés nélkül, mivel a kocsmáros megütközve meredt a kifeszített, lekötözött férfira.

– Igenis – távozott vonakodva, aztán a furcsa párosra zárta az ajtót.

– Na, most hogy végre figyel – pillantott az alatta heverő, tehetetlen férfira –, van pár dolog, amivel kapcsolatban nem árt, ha kiokosítom. Először is pokol nem létezik. Csak egy buta mese a hiszékeny embereknek. Tudom, mert lényegében halott vagyok. A másvilágon nincs semmi, csak nyugalom és édes, hívogatóan bársonyos sötétség. Másrészt tudom, mit hisz, de nem én öltem meg a nőt, aki miatt idehívták magát. És most beszélhet – vette ki a szájából a rongydarabot.

– Maga vámpír. Nem hiszek hazug szavainak – fröcsögte a férfi.

– Ó, bocsásson meg, amiért halmozottan hátrányos a helyzetem: tizenhat éves koromban talált rám a halhatatlanság, nő vagyok, vámpír, és ráadásul okosabb magánál.

– Ha az lenne, elvette volna a fegyvereimet! – Vanda halk kattanást hallott, amitől a férfi alkarvédőjéből pengék ugrottak ki, melyek könnyedén átmetszették a baldachin anyagát. Vanda fel sem eszmélt, és már a férfi alatt hevert, aki lefogta a karját, maga alá gyűrte őt.

– Miért adja ki magát nekem? Egy vámpír… szörnyvadásznak? Téboly – rázta a fejét a férfi.

– Ha elenged, magyarázatot adok.

– Szörnyvadász vagyok, rémlik? – húzta fel a férfi kíváncsian a szemöldökét.

– Én pedig vámpír. Mindketten a társadalomból kitaszítva, a sötétségben élünk. Bár tény, hogy nem is szívesen tartoznék e tudatlan, babonás fajankók közé.

– Úgy beszél, mint aki fölöttünk áll.

– Mert fölöttük állok, akárcsak maga. De nem azért, mert vámpír vagyok. Hanem azért, mert ismerem a világot, tudom, hogy működik.

– Egy tanult nő a legveszélyesebb jószág a világon – villogtatta a férfi zöld szemét, amiben mintha jókedv bujkált volna.

– Szerintem pedig egy korlátolt szörnyvadász a legveszélyesebb, aki nem tudja, mely szörnnyel kell végezni, és mellyel illik alkut kötni, csak gondolkodás nélkül kaszabolja őket, mert nem ismeri, mit rejtenek.

– Most, hogy így megismerkedtünk, elárulhatná, miért adja ki magát nekem – engedte el Vandát a férfi, akinek a dulakodás közben leesett kalapja. Vállig érő, barna haja volt, zöld szeme, borostás, jóképű arca.

– Valamivel meg kellett magyaráznom a jelenlétem – porolta le magát Vanda, miközben bebugyolálta sebét némi ruhaanyaggal, de nem különösebben foglalkozott vele.

– És nem jutott eszébe jobb ötlet? – kérdezte a szörnyvadász, fegyverét a combján nyugtatva, mintha bármely pillanatban használnia kellene.

– A számba adták a maga nevét, ami ezek szerint a torkomon akadt – fordult felé a nő. – Magának egyszerű. Akkor jön vagy megy, amikor csak akar, de én…

– Igaz, egy babaarcú vámpírlány feltűnő jelenség – húzta oldalra a száját a férfi, mintha jókedvét akarná visszafojtani.

– Ezeknek az sem tűnt volna fel, ha a szemük láttára kortyolok párat a papjukból – forgatta a szemét hűvösen.

– Vigyázzon vele! Gyakran iszik szenteltvizet.

– Mintha attól bármi bajom lenne. Maga is legalább annyira korlátolt, holott szörnyek megölésére szakosodott…

– A szemem láttára égett el egy vámpír a napfényen – vonta fel a szemöldökét a férfi.

– Az más tészta. Minden vámpír másként reagál a napsugarakra. A nap éget… az első időkben mindenképp – vette fel a földről a férfi sapkáját és átnyújtotta neki.

– Maga mióta vámpír? – kérdezte a vadász.

– Jó ideje.

– Hogy lett az?

– Nem tudom. Egy bágyadt, kopár hajnalon arra ébredtem, hogy meghaltam. Éppen ezért vagyok itt, hogy kiderítsem. Tudtommal ezekben a hegyekben él egy nagyúr. Ő hátha többet tud mondani…

– Ő a felelős a lányok haláláért, akik miatt idehívtak – bólintott Van Helsing.

– Nem éppen. Szerintem egy helyi tette. Van is gyanúsítottam, úgyhogy akár haza is mehet. Én folytatom a nyomozást.

– És mit kezdene a tömérdek ezüsttel, amit a szolgálataiért ígértek? – kérdezte a férfi, mire Vanda számára összeállt a kép.

– Tehát a pénz miatt csinálja, miatta gyilkolja a fajtámat.

– Így igaz – bólintott a férfi. – Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

– Valóban – ismerte el Vanda. – Krisztus történelmi személy volt, aki meghalt, mert túl nagy volt a szája. Logikus, hogy legyen koporsója.

– Persze, nem hiszi, hogy Isten fia volt… ahogy pokol sincs – porolta le a férfi a sapkáját, majd az ajtó felé lépett.

– Ha nem akar menni, alkut ajánlok – morfondírozott Vanda. – Azért vagyok itt, hogy megtudjam, ki és miért változtatott át. Magának a pénz kell, de mindketten meg akarjuk tudni, ki a felelős a gyilkosságokért…

– És azt mondja, fogjunk össze? Én? Magával? Megőrült? – vonta össze szemöldökét a szörnyvadász, Vanda arcába sziszegve.

– Nagyon úgy tűnik, hogy ez az egyetlen megoldás. És higgye el, nincs a világon olyan dolog, aminek örülni szoktam, ennek sem fogok.

– Lebuktathatom – vont vállat a férfi. – Elfoghatom.

– De azzal nem oldja meg az ügyet. Talán azzal kellene elsődlegesen foglalkoznia. És igen, elfoghat, ha el tud kapni – jelent meg Vanda a férfi háta mögött. – Holnap ellátogatok a kastélyba, ha velem tart, ha nem. Nekem úgy is jó.

– Rendben, de én diktálok – fordult meg a szörnyvadász. – Most pedig megyek, és leiszom magam a sárga földig – lépett ki a szobából.

– Nekem mindegy, de holnap reggel kész legyen az utazásra – vetette utána Vanda.

Van Helsing legyintett egyet és elhagyta a nő szobáját.

***

Másnap reggel Vanda a pultra dőlve találta Van Helsinget, miközben körülötte az ivó hangulata éjszakairól reggelire váltott. Többen ültek asztaloknál, reggelijüket fogyasztva, mindannyian érdeklődve pillantgattak a furcsa páros felé. Vanda egy pohár vizet kért, azzal löttyintette arcon az „urát”, aki káromkodva törölgette magát, és a nőre meredt.

– Jó reggelt, férjuram – köszöntötte őt Vanda.

– Hogy az a…! – nyelt magába egy káromkodást Van Helsing. – Muszáj volt?

– Módfelett megörvendeztetett – felelte a nő semleges arckifejezéssel. A kocsmáros tekintete közben rajtuk csüngött. Van Helsing keze fegyverére simult.

– Friss házasok, igaz? – kérdezte a kocsmáros, az egyik kriglit törölgetve, és a történteken somolyogva. Vanda nem is bánta, hogy lett férje, hiszen ebben a világban egy hölgy nem utazgathat kedvére egyedül. Legalábbis anélkül nem, hogy kérdések merülnének fel vele kapcsolatban. – Én is emlékszem azokra a szép időkre.

– Igen, persze – törölte meg arcát a csuromvizes férfi. – És azokra, amikor legszívesebben kitekerné az asszony nyakát? – villogtatta Vanda felé fenyegető pillantását.

– Vagy selyemkötéllel addig szorítaná a férje torkát, amíg van benne élet? – kontrázott rá Vanda, amitől a kocsmárosban meghűlt a vér.

– Csak viccelünk. Igaz, asszony? – csapott Vanda fenekére Van Helsig, amitől a nő egy jól irányzott mozdulattal kirúgta „férje” alól a széket. A férfi alig bírt megkapaszkodni a pultban.

Kivágódott a pult mögötti ajtó, és egy bögyös, vörös hajú menyecske egyensúlyozott ki mögüle két tállal kezében és pár korsó sörrel. Őt követte egy ifjú, szőke hajú srác, aki épp szerelméről esküdözött a nőnek. Vanda már látta az ifjút, amikor a városba érkezett. A nő olyan peckesen ment, mintha legalább maga a király kérte volna őt feleségül.

– Ő ki? – kérdezte Vanda, állával a fiatalokra bökve.

– Ő a lányom, Ivett. Becsületes teremtés, csak épp a fiúkat nem bírom elüldözni mellőle, pedig higgyék el, már mindent megpróbáltam.

– És ki a ficsúr? – kérdezte Van Helsing, a szőke srácra pillantgatva.

– Ő a polgármester fia – vakarta kopaszodó fejét a kocsmáros. – Amióta a nejem megboldogult: két éve nyáron, igyekszem valami tisztességes embert szerezni a lányomnak. Ő a legjobb választás. Ezért nem dobom ki az ivóból, tudják, jó lenne, ha feleségül kérné őt. Bár az ifjú szereti szagolgatni a virágot, haza viszont nem viszi, ha értik…

– Tökéletesen – bólintott Vanda. – Akarja, hogy ráijesszünk? – vonta fel a szemöldökét.

– Ugyan, nem szükséges – csóválta a fejét a férfi. – Örülnék, ha elvenné Ivettet.

– Úgy is jó – bólintott a nő. – Készítsen össze egy fogatot, a hegyekbe megyünk! – Kijelentésétől mindkét férfiből kitört a nevetés. – Tudtommal semmi vicceset nem mondtam.

– A hegyekbe nem mehetünk fogattal, a ló a legbiztosabb megoldás. Csak nem fél tőlük? – vonta fel a szemöldökét.

– Ugyan! Egy lény egy másik lény hátán, mely elöl is és hátul is veszélyes…

– Magára nézve nem hiszem – csóválta a fejét a szörnyvadász, mire észbe kaphatott, hiszen a fogadós furcsán pillantgatott feléjük. – Ne féljen, asszony, vigyázok magára – somolygott győztesen.

            Vanda kivonult a fogadóból. Nem telt el túl sok idő, és két felnyergelt ló várta a furcsa párost az ivó előtt. Hideg volt, Van Helsing bundás, fekete kabátot vett fel, míg Vanda a szokásos köpenyét hordta, és visszatetszéssel szemében nézte a lovakat.

– Megmutassam, hogy működnek? – kérdezte a férfi. A napot vastag felhőréteg takarta, így Vandának nem volt semmi félnivalója, hacsak nem új szövetségesétől vagy a lótól.

            Van Helsing felült a lovára és megsarkantyúzta az állatot, miközben ezt vágta Vanda fejéhez:

– Látja? Felültem, megfogtam a kantárt, és arra megy, amerre irányítom. Nem olyan nehéz.

– Hogyne – hozta ki a sodrából Vandát a férfi. Nem gyakran fordult elő vele ilyesmi, de akkor határozottan idegesítette őt, és ez olyan érzés volt, mintha bolhás lenne. Állandóan viszketett, és nem szabadult tőle.

Felült a lóra, ami ijedtében felágaskodott, Vanda meg majdnem leszédült róla, de aztán visszanyerte bátorságát és Van Helsing után irányította az állatot, ami állandóan fújtatott, rémült volt, így nehéz, csaknem lehetetlen volt lenyugtatni és kellően irányítani. A falusiak összenéztek a láttán, főleg amikor kiderült, hová is tartanak.

            Vanda lova elviharzott Van Helsing mellett. Ekkor már a közeli erdőben voltak, távol a kíváncsi tekintetektől, így a nő egy jól kivitelezett szaltóval ért földet.

– Tartsa az iramot! – kérte őt a férfi, aki megsarkantyúzta lovát és elindult a hegyek közé. Vanda csak a fejét rázta, könnyűszerrel beérte a férfit, és még tovább is haladt. Ő mutatta az irányt, egyenesen az orom felé. Az egyik pataknál megállt, lendületet vett és egyetlen ugrással átjutott a vízfolyás felett, majd a lóval akadályba ütköző férfire pillantott:

– Tartsa az iramot! – visszhangozta szavait, aztán megfordult és fekete csíkot hagyva maga után, a havas tájba veszett. A férfi csak megcsóválta a fejét, de azért el is mosolyodott.

            Jókora sziklához értek, aminek tetején tekintélyt parancsoló úrként vizslatta az érkezőket a vár. Van Helsing lassacskán beérte Vandát. Akkor már alkony borította a tájat, egyre mélyült a szürkeség.

– Csak van út, ami fölvezet – tanakodott a férfi.

– Megnéztem, leomlott. Ez a legegyenesebb út a várba.

– És a legveszélyesebb – meredt a függőleges sziklafalra Van Helsing.

– Meglátjuk, mire képes, szörnyvadász. Odafönt találkozunk – bólintott a nő, majd nekiveselkedett a sziklafalnak. Olyan ügyesen mászott, mint ahogy még a legjobb hegymászó sem. Van Helsing csak a fejét csóválta, elővett felszerelése közül karmokat, amiket a lábára és a kezére is felszerelt. Azokkal kapaszkodott meg a sziklakiszögelléseken, a fagyos üregekben. Lassan, de biztosan haladt, Vandát már nem is lehetett látni, amikor egy rossz lépést követően a sziklafal már nem tudta megtartani őt, megcsúszott a lába, és a szakadékba zuhant volna, ha Vanda nem kapja el a kezét.

– Vigyázzon! – parancsolt rá a nő, majd egyetlen határozott mozdulattal a levegőbe röpítette a férfit. Van Helsing arra eszmélt, hogy a fagyos földre esett, az oldalán feküdt, felnyögött a vállába hasító fájdalomtól, majd az előtte álló Vandára pillantott:

– Én nyertem – húzta széles mosolyra a száját.

– Nagyon vicces – sóhajtott fel a nő, a fejét csóválva, majd a férfin átlépve elindult a vár felé. Van Helsing kissé megviselten, de követte őt.

            A jókora vár óriási ajtaja megnyikordult, amint Vanda kitárta azt. Odabent szürkeség tanyázott, egyetlen szobából világlott ki némi fény. Egy alak tűnt fel a jókora, feljebbi szobák felé vezető lépcsősor tetején. Fekete köpenyt viselt, amivel eltakarta arcát és fenyegetően a jövevényekre szólt.

– Vlad Dracul vagyok. Féljétek nevem, s takarodjatok a birtokomról, ha azt akarjátok, ne vegyem véretek! – Van Helsing íjpuskája máris az alak mellkasa felé fordult, de Vanda leintette őt. Egyetlen pillanat alatt az alaknál termett, letépte róla köpenyét és a szemébe nézett.

– Te nem vagy vámpír – mondta az apró, ősz, szakállas öregembernek. – Hallom izgatott szívdobogásod, nekünk viszont nincs olyanunk. Különben is csak egy-egy deci vért fogyasztunk és azt is alkalmanként. Ki vagy te?

– Saj… sajnálom! – dadogta az öreg. – Vámpír csakugyan nem vagyok, de szeretem a nyugalmat és a magányt – vakarta a fejét.

– Ez egy csaló – tette el a fegyverét Van Helsing is.

– Mindent megmagyarázok – emelte fel kezét megadóan az öreg, és az egyedüli fényes szobába terelte a jövevényeket. Odabent kész könyvtár várta az érkezőket, és némi kupleráj az asztalokon, ugyanis ősi tekercsek, könyvek és irományok hevertek rajtuk. A férfi szeme elé illesztette okuláréját és lelkesen pillogott Vandára.

– Nem gondoltam volna, hogy valaha találkozom egy olyannal, mint te. Pedig annyit olvastam már rólad! – örvendezett, aztán Van Helsing felé fordult. – A fegyvereiből következtetve maga egy igazi szörnyvadász, talán az ősi Helsing família szülötte.

– Maga meg egy őrült professzor – csóválta a fejét az előbb kielemzett férfi.

– Ugyan! – nevetett az öreg, a levegőben legyintve kezével. – A nevem Kirsch professzor. Már több mint tíz éve élek itt és tanulmányozom ennek a csodás könyvtárnak a hagyatékát.

– Hol az előző tulaj? Miért adta ki magát vámpírnak? – törölte le ujjával az egyik poros polcot Vanda.

– Ő volt Vlad Dracul, legjobb tudomásom szerint – vakarta a fejét a professzor. – Nem tudom, mi lett vele, talán elköltözött – vont vállat. – Viszont, amit itt hagyott, az kész kincs. Mindent tudok a vámpírokról – húzta ki magát büszkén.

– Akkor azt is tudja, nincs sok időnk. A faluban a hegy lábánál egymás után halnak meg fiatal, szűz lányok, azt hiszik, az itteni vámpír a ludas.

– Rajtam kívül nem él itt senki – rázta a fejét a férfi, majd Helsing felé biccentett. – Neki és a családjának köszönhetően, úgy hiszem. Amikor beköltöztem, kemény harcok maradványait találtam, kész kupi volt.

– Mint ez a szoba – jegyezte meg Vanda.

– De most maguk meséljenek! – húzott oda egy széket a professzor, hogy arra telepedjen le, és ábrándos tekintettel bámuljon a nőre. – Egyáltalán miért nem akarják megölni egymást?

– Pillanatnyi fegyverszünetet kötöttünk – morogta Van Helsing, ő is körbe-körbejárva a szobában.

– Meg akarjuk tudni, ki a felelős a gyilkosságokért, és azt is, ki változtatott át engem…

– Nos, sajnos egyikben sem segíthetek, hiszen nyilvánvaló, nekem és ennek a várnak semmi köze hozzá – húzódott Vandához még közelebb a professzor.

– És ha így akarja fenntartani a vámpír-kultuszt? – kérdezte Van Helsing, felvonva barna szemöldökét.

– Bolond volnék! Amilyen furcsa világot élünk, előbb-utóbb jönnének a turisták, nekem meg nyugalom kell, hogy feldolgozhassam e könyvtár gyöngyszemeit. Az előbbi kis műsor is csak az elrettentést szolgálja.

– Rendben, ez érthető – bólintott Vanda.

– Hogy kerültél erre a helyre, halhatatlan gyermekem? – kérdezte az ősz férfi kíváncsian. A nő megvonta a vállát, és így szólt:

– Éreztem, hogy gyilkosságok történnek, így ide kellett jönnöm.

– Á! Ez már közelebb visz a teremtődhöz – bólintott a férfi, és leemelt egy könyvet a polcról. – Az a helyzet, hogy az átváltoztatás procedúrája igen összetett és nehéz feladat. Sokszor előfordul, hogy a vámpír átad magából vagy az utóbb fogyasztott áldozatából, ami még a szervezetében él… egy kis részt. Tulajdonságokat.

– Tehát azt mondja, az, aki átváltoztatott, detektív volt?

– Ő vagy az utóbb fogyasztott áldozata – bólogatott hevesen a professzor. – Elképesztő, nemde? – kérdezte lelkesen, de Van Helsing ettől csak elhúzta a száját. – Remélem, ezzel segítettem.

– Vetnék pár pillantást az itteni iratokra – jelentette ki a nő, mire a professzor beleegyezően bólintott. Úgy tűnt, mint aki mondani akar valamit, de mégis fél belekezdeni.

– Bökje ki, prof, mi bántja! – szólt közbe Van Helsing.

– Más érzés tanulmányozni a vámpírokat könyvekből és iratokból, és más, ha itt van az orrom előtt egy valódi, élő, lélegző példány…

– Nem – jelentette ki Vanda hűvösen és kategorikusan.

– Pedig csak néhány rutinvizsgálat…

– Köszönöm a könyveket – kapott fel párat, majd az emeletre vonult. Hangját még sokáig zengték a falak. – A keleti szárny az enyém. – Erre persze nem jött válasz.

***

Vanda ez egyik cúgos szobában függött a gerendán fejjel lefelé, és mélyen tanulmányozta a régi írást, amikor megérezte, valaki figyeli. Összecsapta a könyvet és mellkasához szorította, mire Van Helsing belépett a szobába. Leheletével melengette tenyerét, amikor Vanda kérdő pillantása az arcába talált.

– Nem olyan rossz a prof…

– Nem leszek kísérleti nyúl – rugaszkodott el Vanda a gerendától, hogy egyenesen a férfi előtt érjen földet. – És akár ő is tehette, hogy tovább éljen a vámpír kultusz…

– Mi is alig jutottunk fel a hegyre. Gondolja, hogy majd ő…

– Valahogy ő is feljutott egyszer – vont vállát Vanda.

– Nekem bevallotta, hogy ő rombolta le a felfelé vezető átjárót.

– Hogy? Kínzással? – csillant fel a nő szeme.

– Egyszerű beszélgetéssel. Igazán alkalmazhatná maga is ezt a módszert – mosolyodott el Van Helsing.

– Talán viccesnek talál?

– Egyáltalán nem. Inkább veszélyesnek. Elvégre maga egy fehérszemély, aki állítása szerint gondolkodik, sokat tud… De vajon mindent?

– Ha hihetünk a profnak, akkor odalent, a faluban lesz a tettes, és el kell számoltatnunk őt – pillantott a kezében tartott könyvre.

– Megértem, ha maradna – nézett rá Van Helsing sokatmondóan.

– Hogy aztán maga arassa le a babérokat? Még mit nem! Ez az én ügyem, nekem kell megoldanom.

– Ahogy tetszik. De maga sem mindenható, csak egy vámpír, aki fél.

– Félnék? Látom, nem ismer – csóválta meg a fejét Vanda. – Arcátlan megjegyzését vehetem akár kihívásnak is – jelent meg közvetlenül Van Helsing orra előtt. – Rendben, benne vagyok a játékaiban. Ha maga találja meg a gyilkost, gondolkodás és ellenállás nélkül karót döfhet a szívembe, de ha én, akkor eltakarodik, és örökre lemond a szörnyvadász címről.

– Az egy dolog, hogy önmagáról nem tudja, honnan származik, de látom, rólam sem. Évezredekre nyúlik vissza a családfám, és minden ágon, minden levélen minden egyes személy szörnyeket ölt.

– Maga fél – nyújtotta előre e kezét Vanda, mire a férfi némi hezitálás után belecsapott. – Bízik a professzorban? – kérdezte a nő, és mintha valódi érdeklődés csillogott volna szemében.

– Maga az ellenségem. Bármit is mondok, úgyis az ellenkezőjét teszi vagy gondolja, amit én. Meghagyom hát kétségek között – vigyorgott a férfi, amint elengedték egymást. Mielőtt kilépett volna a szobából, ennyit tett még hozzá:

– Azért fél, hogy megvizsgálja a professzor, mivel talán bebizonyosodik, milyen a természete. Hogy valóban egy szörnyeteg – hagyta magára Vandát kavargó gondolataival a vámpírvadász.

***

Amire Van Helsing felébredt, Vanda már a professzor társaságát élvezte. A férfi megmérte a szemfogát, amit külön kérésre eresztett ki. Furcsa, kézzel működtethető órájával lemérte, milyen gyors, majd sztetoszkóppal próbálta meghallgatni a szívverését, de a szíve némán ült testében, akárcsak minden más szerve.

– Bámulatos – álmélkodott a professzor. – Ezek a régi könyvek is sok mindent elmondanak a fajtájáról, de testközelben tapasztalni…

– Kösz a reggelit, doki – kanyarintott egy szelet almát Van Helsing a bicskájával. – A professzor mindent maga termelt a hátsó kertben, még tyúkjai és juhai is voltak.

– Az a legfinomabb gyümölcsöt termő fámról való. Még a nyáron szedtem – bólintott. – Jómagam mestere vagyok a tartósításnak.

– Hoppá – bicsaklott meg a férfi bicskája és a tenyerébe állította a pengét, amitől kiserkent a vére. Vanda felkapta a fejét, és zaklatott léptekkel elindult a szörnyvadász felé.

– Vér – suttogta, mire Van Helsing kész volt a támadásra, viszont Vanda eltűnt, majd egy gézlappal kezében jelent meg, és körbetekerte vele a sebzett kezet. – Ugye maga sem hitte, hogy bedőlök egy ilyen bugyuta trükknek?! – forgatta a szemét.

– Ez érdekes – hümmögött a professzor. – Sokan a vámpírokat szenvedéllyel teli, vérszomjas teremtménynek ábrázolják, akik nem bírnak leállni, ha egy csepp vért is látnak vagy szagolnak.

– Akkor ezek szerint nem hallott, prof, az asszonyok havibajáról. Nem bírnék megmaradni egy faluban sem, ha ez így működne.

– Ne aggódjon, doki, ez a vámpír inkább száraz és rideg, egy csepp érzelem nélkül, nem csoda, hogy a vért is meg tudja állni – vigyorodott el gonoszul a szörnyvadász.

– Köszönöm, de nem kell bókolnia – biccentett felé Vanda, miközben a doki és Van Helsing tanácstalanul egymásra nézett. Amint megigazította magán buggyos ujjú, fűzős felsőjét, a prof felé fordult. – Hálásak vagyunk a vendéglátásért. Sosem voltam még ilyen szívélyes helyen…

– A kazamatákra, zárkákra és kínzótermekre gondol? – kérdezte Van Helsing gúnyolódva.

– Gyerekkoromra emlékeztetnek. Magam is gyakran játszottam efféle szerszámokkal még oktalan ifjoncként. Akkor még nem ragadott el a halhatatlanság, de valahogy érezhettem, hogy mindvégig erre teremttettem…

– Hogy vámpír legyen? – kérdezte a prof, a fejét vakarva.

– Nos, engem olyasmiért ítélnek el folyton-folyvást, amiről nem tehetek. Nem az én hibám, hogy nőnek születtem egy férfiak uralta világban, ahogy az sem, hogy vámpírrá tettek. Inkább lennék szívem szerint egy hímnemű, buta törpe, mely a hegyekben dolgozik éhbérért, mert tisztán látnám az élet értelmét. De így? Csupán hajnalpír vagyok egy sötétség uralta világban, mely tele van babonákkal, hiedelmekkel, és a saját árnyékuktól félő népekkel. Ez a szerény véleményem. Mindenki a saját adottságai szerint igyekszik boldogulni. Ezért végzem én a feladatot, amit a csökött értelműek nem tudnak: gyilkosságokra derítek fényt. És most engedelmével, doki, vissza kell mennem a faluba.

– Hogyne, hogyne, drága Vanda. Igazán sokat okultam a találkozásból – hümmögött az öreg.

– Mindazonáltal véget kell vetnünk a babonáknak, miszerint maga egy vámpír, aki a hegyen él, remélem, megérti – tette hozzá a nő hűvösen.

– Csak pár évecskét kérnék… Nem úgy haladok a könyvtár állományának feldolgozásával, ahogy szeretném.

– Ez sajnálatos. A gyilkos megtalálásáig van ideje. És most távozunk – vetette élettelen tekintetét a szörnyvadászra, majd a kijárat felé indul.

***

Odakint már elállt a hóesés, bágyadt, szürke felhők takarták a napot, de gyorsan mozogtak, és mintha a napfény néhol át és áttört volna rajtuk. Vandát nem érdekelte; kilépett a hidegbe, és kész volt újra belevetni magát a nyomozásba.

– Miért van az a megrögzött elképzelése, hogy nem természetfeletti lény tette? Ha nem is a szellemkastély ura, talán egy vándor vámpír…

– Maga meg miért lát ott is szörnyet, ahol nincsen? – fordult Van Helsing felé a nő. Közelebb lépett hozzá, és összehúzta fehér szemöldökét jellegtelen arcán. – Miért nem képes elfogadni, hogy az emberek is lehetnek olyanok, akikre maga vadászik?

– Mert én őket védem. Az olyanoktól, mint maga…

– Igaz is, az olyanok, mint én, többnyire máglyán végzik. De nem azért, mert szörnyek, hanem azért, mert nem illeszthetők be a sorba. És inkább végzem egy szörnyvadász karójának a végén, mint az örök tudatlanságban.

Van Helsing megragadta Vandát és a vár oldalához vágta, így a nő a férfi mellkasa és a vár hűvös kövei közé szorult. A férfi testével állta el a felhők közül előbukkanó napsütést.

– Nagyon szívesen – morogta. Vanda most először nem jutott szóhoz, mivel a szörnyvadász testéből áradó hő kizökkentette őt. A férfi pillantása elveszett az övében. Meg kellett állapítania, hogy kellemes látványt nyújtott határozott álla, zöld tekintete, jóképű vonásai. A férfi leemelte Vanda derekáról a karját. – Elnézést – kért bocsánatot, majd amikor minden újra elsötétült, ellépett a nő elől, és az állát vakargatva bámult az alattuk elterülő meredélyre. – Egy nap lesz, mire leérünk – pillantott a vámpírra, aki lendületet vett, és egyetlen másodperc alatt lelökte a férfit a szikláról, aki hangosan felnyögött, aztán megadta magát a zuhanásnak. Vanda viszont erősen tartotta őt, és nem engedte földbe csapódni.

            Amikor Van Helsing magához tért, a hóban térdelt, és a fejét fogta, ami valószínűleg elég erősen kóvályoghatott azokban a pillanatokban.

– Jön? – nyújtotta neki a kezét Vanda. A férfi úgy nézett rá, mint aki nem tudja, hálás legyen-e neki, vagy inkább utálja. Aztán csak elfogadta a kéznyújtást, engedte, hogy Vanda felhúzza, és elindultak a falu felé.

***

A helyi lakosság látható megrökönyödéssel fogadta az érkezőket. A lovaik előbb értek vissza náluk, ebből arra következtettek, hogy meghaltak az út során. Van Helsing elfáradt, amire beléptek a faluba, Vandán viszont semmi nem látszott a viszontagságokból.

– Megtalálták a vámpírt? – kérdezte a falu vezetője.

– Nem, ugyanis a vár üres – mondta Van Helsing. – Úgy gondolom, kóbor vámpír okozhatta a haláleseteket.

– Kóbor vámpír – súgtak össze a lakosok, ízlelgetve a szót. Vanda egyetlen puszta pillantással ledorongolta a férfit . Aztán a figyelmét elragadta valami más.

– Ő a fia? – kérdezte Vanda, a szoknyapecérre pillantva, aki egy szőke, fiatal, csinos lány mellett állt. – És a lánya?

– Ő az ifjabb Jeremiás, és Ludmilla – bólintott a férfi.

– Nagyszerű – húzta ki magát Vanda. – Jó lenne megismerni a helyi fiatalságot. Úgy gondolom, a polgármester részéről igen illendő lenne vendégül látni messzi földről jött vendégeit, akik éppen a falut ért atrocitásokon dolgoznak.

– Így igaz, ezért lakhatnak ingyen és bérmentve a fogadóban – húzta ki magát a férfi ellenségesen.

– Egy vacsora is megteszi. – Vanda nem adta fel. – Mondjuk este nyolckor? – kérdezte. – Az egész családjára számítok – bólintott.

– Úgy legyen – adta be a derekát a város vezetője.

– Nagyszerű. Most viszont lássuk az áldozatot!

– Nem lehet, már eltemettük – mondta idősebb Jeremiás. – Karóval a szívében, ahogy kell, nehogy visszatérjen.

– És ki vezette a boncolást? Ki vitte véghez e műveletet?

– Maga Szerváciusz atya, ahogy mindig – bólintott a férfi.

– Menjünk, beszéljünk az atyával! – bökött Vanda állával Van Helsing felé. A férfi némán követte őt. Csak akkor kérdezte meg, amikor hallótávolságon kívülre értek:

– Biztos a paphoz akar menni? Ott szenteltvíz és feszület is van.

– Köszönöm, bár nem vagyok vallásos, nem zavarnak az efféle bóvli csecsebecsék.

– Arra gondoltam… – hümmögött a férfi, mire Vanda megtorpant és úgy hitte, jót fog szórakozni a szörnyvadászon, de arca rezdületlen maradt.

– Köszönöm, hogy szólt. Igyekszem kerülni őket – bólintott, majd egyenesen a templom felé vette az irányt, a férfi pedig követte őt.

            Vanda belépett a helyre, miközben érezte hátában a szörnyvadász érdeklődő tekintetét. Belenyúlt a szenteltvíztartóba és eltúlzott mozdulatokkal keresztet vetett. Van Helsing úgy nézett rá, mintha csodát látna. Vandának arcizma se rándult, de belül jól szórakozott a férfi magatartásán. Szerváciusz atya eléjük sietett.

– Gyermekeim, mi járatban? – kérdezte készségesen a pap.

– Dicsértessék, atyám – köszönt neki Vanda, pilláit ártatlanul rebegtetve. Van Helsing hitetlenkedve fújtatott egyet, hiszen Vanda egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy egy vámpírtól elvárható lenne. – Látnunk kellene a boncolási jegyzőkönyvet, akadt-e bármiféle elváltozás az áldozat belsejében.

– Ugyan, drága gyermekem, én nem vesződtem ilyesmivel. Karót állítottam a szívébe, és elföldeltük a temető szélén, a felszentelt földön kívülre.

– Semmi boncolás nem volt? – kérdezte Van Helsing is megütközve.

– Nem vesződöm ilyesmivel megszentségtelenített testeknél. Az egyház szent törvényeit és az előírt eljárást követem.

– Csodás. Van ásója, atyám?

– Holtat kiásni átkozott dolog, gyermekem – indult meg az atya Vanda után, aki a templomot megkerülve eljutott a falu szélén álló temetőhöz. – Főleg olyat, amit vámpír szentségtelenített meg.

– Ezúttal igaza van a feleségemnek, atyám – sóhajtott fel Van Helsing. – Kellett volna boncolás.

– De az egyház… – kezdett bele a pap, miközben Vanda talált egy ásót, megforgatta a kezében, és a legfrissebb halmot célba véve nekiállt ásni. – Én már csak tudom, hogy így kell eljárni. Én magam is találkoztam vámpírral, tudom, hogy néznek ki.

– És hogyan? – kérdezte Vanda kíváncsian csillogó tekintettel, egy halom kupacot arrébb penderítve.

– Felismerem őket vérben forgó szemükről, agyaraikról, szarvukról. Az ördög képmásai – vetett sűrűn kereszteket a férfi.

– Az már biztos – somolygott magában Van Helsing.

– Inkább segíthetne ásni… férjuram – vetette oda neki a nő, egy újabb földhalmot oldalra hányva.

– Én még mindig a vándor vámpír teóriájában hiszek. Erre járt egy szörny, kiszívta szegény párából a vért és meghalt. Ez a maga teóriája, dolgozzon csak maga!

– Hú, erős asszonya van – ugrott arrébb egy feléje száguldó földhalom elől a pap.

– Ha azt tudná, atyám! Három napja az ágyban én magam is megállapítottam – somolygott a férfi, Vandát fürkészve, aki újabb földhalmot célzott a pap felé, aki újból arrébb ugrott, majd egy idő után feladta és eloldalgott.

– Ja, ez a pap is csak dísznek van ezen a világon, nem sok jót tesz – zsörtölődött Vanda, mire hamar hat láb mélyre ért, és megtalálta azt, amit keresett. A faluból kirekesztetteket gyakran koporsó, ceremónia nélkül temették el. Szegény Annus is így járt. Vanda kihúzta a nőt a gödörből, elővett egy kést, mire a férfi megkérdezte:

– Nem lenne ezt jobb zárt helyen csinálni? – nézett körbe, de Vanda karcsapása válaszolt neki. Annus szívében ott volt a karó, de Vandát más testrész érdekelte. Szétbontotta a testet, még csak el sem fintorodott a belőle áradó, bomlástól keletkezett szagoktól. A belsőszervek közül is leginkább a nő méhe volt, amit feltétlen meg akart vizsgálni.

– Ahogy sejtettem – sóhajtott fel a nő, megbizonyosodva igazáról. – Annus nem volt olyan ártatlan, mint amilyennek a falubeliek hitték. Várandós volt.

– Hogyan? – kérdezte Van Helsing, a homlokát ráncolva.

– Még mindig azt hiszi, hogy vándor vámpír ölte meg szegény párát? – vonta fel a szemöldökét. Van Helsing közben az állát vakargatta. Vanda nekiállt tűvel és cérnával összevarrni a nő testét, a karót is kihúzta szívéből, hogy megadja neki a végső tisztességet. Gyengéden visszafektette a sírba és ráhányta a tömérdek mennyiségű földet, amit nem is olyan régen szedett le róla. A keze piszkos volt a földtől és a boncoláskor ráragadt testnedvektől, de nem igazán érdekelte, ugyanis egy kocsi érkezett a faluba.

            Egy középkorú férfi ugrott le róla, s körülnézett az előtte gyűlő népeken, szemlátomást elszorult a szíve.

– Annus! Hol van a lányom? Hol van Annus? – szólongatta őt, mire a polgármester előrelépett és belekezdett:

– Sajnálom, Mihály, de meghalt. Egy vámpír tette – magyarázta Jeremiás.

– Ne! Nem lehet – kereste a férfi a szavakat. Látszott rajta, hogy megdermed, aztán düh szikrája gyullad szemében. Azonnal rávetette magát az ifjabb Jeremiásra. – Te voltál, te mocsok! – talált be jobbegyenese. – Sokáig környékezed a lányomat, én elmegyek a piacra, erre meghal. Miért tetted? Válaszolj! – ütötte teljes erejéből a földön fekvő, jajgató fiatalt.

– Hagyja! – szedte le a fiúról az apát Van Helsing. – Ne okozzon magának még nagyobb kárt! – ültette le a falu szélén egy tuskóra. A férfi a hajába túrt, miközben a polgármester a fia lábára csapott botjával, hogy keljen fel. A fiú szűkölve maga alá vonta a lábát, aztán feltápászkodott.

– A lánya és a polgármester fia… – kezdte volna tapintatosan Van Helsing.

– Az a szemtelen kis ficsúr állandóan környékezte Annust – nyögte a férfi fájdalmában. – Tudják, Annus jóravaló, kedves lány volt. Minden apa ilyen lányt akart volna, csak aztán jött az a naplopó, és akárhogy is tiltottam őket, kiszökött, hogy találkozzon vele. Tudják, asztalos vagyok, így a közeli városkában lévő piacon szoktam én is árulni. Volt egy olyan érzésem, talán nem kellene magára hagynom őt három-négy napokra, de folyton győzködött, hogy jól meglesz. Erre most halott.

– Sajnáljuk – kezdte a szörnyvadász, de Vanda közbevágott.

– Volt arról tudomása, hogy a lánya várandós volt? – kérdezte, azonnal a lényegre térve.

– Hogy? Mi? Annus… nem, ő nem ismert férfit… – rázta a fejét a megtört apa.

– Nos, a méhében növekvő magzat, melyet nemrég saját szememmel is láttam, mást mond. Minden apa ezt akarja hinni a lányáról. De ez ugyanolyan vakhit, mint amilyen az iste… – kezdte volna Vanda.

– Istenem! – vágott közbe Van Helsing, mivel ebben a világban az istenkáromlásért, esetleg azért, mert nem hitt benne valaki, és ezt felvállalta, máglyahalált eredményezett. – Nagyon sajnálom, hogy így járt a lánya. Azon leszünk, hogy elszámoltassuk a tettest.

– Köszönöm! Találják meg! Azt akarom, szenvedjen azért, amit a kislányommal tett – bólogatott a férfi, mire Vanda és Van Helsing kénytelen volt magára hagyni a férfit. Visszavonultak a fogadóban lévő szobájukba. A kocsmáros odabent arra kérte őket, ha lehet, ne legyenek olyan hevesek, mint a múltkor, mivel túl sok mindent kellett kicserélni vagy megjavítani abban a kvártélyban.

***

Van Helsing az ágyon feküdt, csizmás lábát a baldachint tartó oszlopnak támasztotta, miközben Vanda föl-alá sétált, hangosan gondolkodott.

– Bár jómagam úgy hittem, a polgármester a tettes, helyesbítenék. A fia gyanúsabb mindenkinél.

– Azt mondja, hogy az ifjabb Jeremiás, aki nagy szoknyapecér, teherbe ejtette Annust, aztán megölte, és ezt a borzalmas tettet úgy álcázta, mintha vámpír műve volna?

– Pontosan – bólintott a nő. – Világos, mint a nap. Magának talán van jobb ötlete?

– Sajnos nincs – dobált egy almát a férfi, feje alá nyomva kezét és az ágy tetejébe szúrva tekintetét. – Ebben az őrült ügyben ez az egyedüli épkézláb magyarázat.

– Akkor hisz nekem – mosolyodott el a nő győzelemittasan.

– Csak azt magyarázza el, miért volt vér a húga, Ludmilla keszkenőjén – fordult Vanda felé a férfi éles tekintete. – Míg a két férfi verekedett, volt alkalmam megfigyelni a többieket. Vagy maga talán nem látta?

– Csak éreztem felőle a vér szagát. Azt hittem, mint minden asszony…

– Tudtommal más területek érintettek a keszkenő és a női test működése kapcsán… – ült fel az ágyon Van Helsing.

– Tehát azt mondja, Ludmilla a gyilkos? Ő szívta ki a vért Annusból? – ráncolta a homlokát a nő.

– Sőt! Tovább is megyek! Magát látva a templomban, sok minden megvilágosodott. Ludmilla a legszebb nő a faluban, a polgármester lánya, fiatal, sápadt és vonzó… Tehát ő egy vámpír.

– Ugyan! Ne legyen olyan, mint a falusiak, akik képtelenek felismerni a vámpírt, még ha ott is áll előttük! Ludmilla ember.

– Fel kell készülnünk a vacsorára – lépett oda Vandához a szörnyvadász. – De előbb tudnom kell, mi hat valóban a vámpírokra és mi nem.

– Hogy aztán ezt a tudását alkalmazva elinduljon a világban és levadássza a fajtámat? Na, azt nem! Úgy hittem, ennél okosabbnak tart. Sértő a feltételezés – csóválta a fejét a nő. Főleg, hogy emberről van szó – húzta ki magát Vanda.

– Kérem – pillantott rá a férfi őszintén. – A napfény halálos, ezt már tudom.

– Nem tud maga semmit – rázta a fejét Vanda, és ellépett tőle, mivel kopogtattak az ajtón. A kocsmáros állt a küszöbön, aki két ruhakupacot tartott a kezében.

– A polgármester ajándéka – nyomta Vanda kezébe a ruhadarabokat, majd rájuk zárta az ajtót.

– Nos, annyit elárulok, hogy amivel eddig próbálkozott, mind teljesen hasztalan volt.

– Az ezüst azért nem – vonta fel a szemöldökét a férfi, és elnézte Vanda szomorkás, egyhangú vonásait.

– Az ezüst nem öl meg, csak lassabban gyógyulunk tőle. Ha a szívünkbe megy, elfelejtünk dolgokat. Akár hetek, hónapok is kieshetnek.

– És mi halálos? – kérdezte Van Helsing, de Vanda nem válaszolt, helyette nekiállt levenni magáról a ruháját. A férfi láthatóan megütközött ezen. – Ez nem való – mondta elcsukló hangon. – Odakint megvárom.

– Akkor sosem tudja meg a kérdésére a választ – vetette oda neki a nő. – Máskülönben vámpír vagyok, nem emlékszik?

– De attól még nő is – mondta a vadász, elfordítva tekintetét, mire Vanda a szemét forgatva, a másodperc tört része alatt magára kapta az elegáns, földig érő, fekete, csipkézett szegélyű ruhát.

– Segítene? – kérdezte a férfit, meztelen hátát fordítva felé. Van Helsing megköszörülte a torkát, egy pillanatig hezitált, majd odalépett Vandához, hogy bekösse rajta a fűzőt. Végighúzta a nő csupasz bőrén meleg ujjait.

– Hideg a bőre.

– Mivel nincs benne élet.

– Kár, hogy nem azelőtt ismertem meg, hogy megcsókolta magát a halhatatlanság. Bár akkor még gyermeklány lenne… Talán nem is látná így a világot, ahogy most – súgta a nő nyakába, ugyanis Vanda összefogta fehér tincseit és a feje tetejére szorította őket, hogy a férfi hozzáférjen a hátához.

– Csak azt ne mondja, szörnyvadász, hogy hiányozni fogok, amint véget ér az ügy!

– Senkinek nem áll ilyen jól a flegma őszinteség, ez a jellegtelenség, ami körülveszi magát. Így még akár ez is előfordulhat – kötötte be a ruhát Vanda hátán a férfi. A nő megfordult és a szörnyvadász szemébe szúrva pillantását így szólt:

– Odakint várok – lépett el tőle, és fekete szoknyáját maga mellett igazgatva elhagyta a szobát, hagyta a férfit is átöltözni. Amint Van Helsing kész lett, kart karba öltve indultak el a polgármester rezidenciájára.

***

A falu vezetője és családja kitett magáért. Többfogásos vacsorával készültek, amit egy fényűző teremben, hosszú, ovális asztalnál költöttek el. Ludmilla csodás volt, az ifjabb Jeremiás pedig nagyon fess. Vanda pillantása sokat csüngött rajtuk, miközben turkálta az ételt. Kesztyűs kezébe véve az ezüst evőeszközt.

– Nagyon finom a sült – dicsérte Van Helsing.

– A fűszerezés a titka – dicsekedett a polgármester. – Megboldogult feleségem fűszerkertjéből való. A cselédek járnak csak oda…

– A felesége? – kérdezte Vanda, pillantását a jobbján ülő asszonyra vetve.

– Az első – magyarázta a nő.

– Így igaz, Ludmilla édesanyja – fogta meg gyengéden lánya asztalra tett kezét a férfi, és kedvesen rámosolygott. – A kertjébe nem járunk, bár a cselédek szerint terem még ezt-azt. Ők tartják rendben, a fűszerek tőle valók.

– Csodálatos – tette hozzá Vanda is, mire elérkezett, hogy bekövetkezzen terve első lépése. – Várja már, uram, hogy nagyapa legyen?

– Hogyne – nevetett a férfi, megütközve a kérdésen. – Mindkét gyermekem fontos számomra, várjuk, Ludmillának méltó kérője akadjon, míg Jeremiáshoz nemesasszony való.

– Az, hogy így gondolja, feléleszti bennem a gyanút – húzta ki magát Vanda. – Ugyanis Annus várandós volt. És ha meglennének a megfelelő eszközeim a kísérletekhez, bizonyítani tudnám, hogy a kedves fia az apa.

– Tessék? – kérdezte a polgármester, kérdőn meredve fiára. Vanda erre a pillanatra várt, hiszen a hír őszinte reakciókat szült. Ludmilla arca elsötétedett, csalódottság és méreg ült ki rá, míg Jeremiás elszégyellte magát, lebukott, a titokra fény derült.

– Ugyan, apa! Ez nem bizonyított! Inkább hiszel egy idegen nőnek, mint a saját fiadnak? – váltott azonnal védekező üzemmódra a gyanúsított.

– Hah! – csapta le az ölében lévő rongyszalvétát az asztalra Ludmilla, és se szó se beszéd távozott a teremből, mintha őt érte volna sértésként a vád.

– Remélem, van bizonyítéka, ha már így felforgatta a családom életét – nézett rá az idősebbik Jeremiás szemrehányóan.

– Elnézést, nem ez volt a szándékom. Későre jár. Menjünk! – pattant fel ő is, miközben Van Helsing még be sem fejezte a vacsorát. A száját törölgetve loholt utána. Csak az udvariasság késztethette a házigazdákat arra, hogy az ajtóig kísérjék vacsoravendégeiket, akik aztán belevesztek az éjszakába.

– Mondja, maga teljesen megőrült? Vádaskodni bizonyíték nélkül? – kérdezte a férfi, dühösen Vandára meredve.

– Valahogy ki kellett ugrasztanom a nyulat a bokorból, ha már vadászaton vagyunk. Jöjjön! – ragadta Van Helsinget kézen, és megkerülte a házat.

Hamarosan a kertben kötöttek ki, Vanda kitűnően látott éjjel, így hamar megtalálták a fűszerkertet, aminek szélén, egy bokor mögött rejtőztek el.

– Mi értelme ennek? – kérdezte a férfi dühösen.

– Horgászott már valaha, uram? – kérdezte Vanda érdeklődve, de a férfi nem felelt. – A csali bedobva, már csak várnunk kell, hogy ráharapjanak.

– Időpocsékolás – morogta a férfi, mire Vanda tekintete belemerült a nyugodt, zavartalan fűszeres kertbe. Amikor már-már ő is azt hitte, vakvágányra futottak, megjelent Ludmilla alakja. A nő gyertyát tartott a kezében, annak fényében kémlelte a kertet. Vanda érezte, ahogy Van Helsing pulzusa megemelkedik, a nyakát nyújtogatva figyelte a nőt, de Vanda türelemre intette:

– Várjon! – súgta neki, ugyanis hamarosan feltűnt a színen ifjabbik Jeremiás is.

– Itt vagyok, nővérem, hívattál.

– Szüzeket kértem! – förmedt rá a nő azonnal. – Azt mondtad, tudsz nekem szüzet szerezni, erre pont Annust, a te egyik megesett kurvádat sikerült elhoznod? Gondolom, az előző is várandós volt, és velem tüntetted el a nyomokat. Ki lett volna a következő, Ivett?

– Azt hittem, bárkinek a vére jó – csóválta a fejét a férfi.

– Ugyan! Örökké fiatal és szép akarok maradni, nem akarok idejekorán meghalni, mint édesanyám. Ahhoz meg nem kiélt ribancok vére kell.

– Ne beszélj így róla! Szerettem őt.

– Annyira, hogy aztán feláldozd nekem? Megszúrtad, kivéreztetted éppen ezen a helyen…

– Csak miattad, testvér – lépett hozzá közelebb a férfi.

– Megbocsátok, ha elhozod nekem ezt a Vandát.

– Miért kell ő neked? – kérdezte a másik, sötétben alig látszó alak.

– Nem nyúlt az ezüsthöz és az ételhez. Túl fiatal, hogy asszony legyen, hát nem érted? Ő egy vámpír. Egy igazi, élő vámpír. Átváltoztathat…

– Ezt a kegyet nem tenném meg neked – lépett előre a sötétből Vanda, amikor kiderült a turpisság. Van Helsing felfegyverkezve követte őt.

– Azt hitted, ha vért iszol, akkor fiatal és szép maradsz? – csóválta a fejét a nő. – Így csak beteg leszel…

– Fogd el! – adta az utasítást Ludmilla az ölebének. A férfi előrelendült, de Vanda egyetlen pillanat alatt elemelt egy szerszámot Van Helsingtől, ami kiválóan alkalmas volt bilincsnek. Azonnal a nő csuklója körül kattant, míg Van Helsing a srácot gyűrte le, és egy hasonló szerszámmal béklyózta meg őt.

– Tegyél olyanná, mint te! – kérte Vandát Ludmilla esedezve.

– Mi folyik itt? – jelent meg a ház ura és neje, fáklyával a kezében. – Mi ez az egész? Engedjék el a gyermekeimet!

– Sajnos nem tehetem – húzta fel a földről az ifjabbik Jeremiást Van Helsing. – Ludmilla halhatatlanság reménye miatt vért ivott, amit a fia szolgáltatott neki. A szeretőit véreztette ki, csak hogy ne derüljön fény arra, hogy várandósok, úgy vélte, ezzel le van a gond.

– Ne higgy neki, atyám, hazudik! – jött Jeremiás szájából.

– Átváltoztatlak, ha beismered bűneidet – súgta Vanda Ludmillának.

– Szín igaz, amit mond, apám! Mi voltunk! Én akarok vámpír lenni… Változtass át!

– Sajnálom, de nem az vagyok, akinek gondolsz – húzta ki magát Vanda, mire Ludmilla heves toporzékolásba kezdett. A polgármester megtörten bámulta a jelenetet.

– Vigyék el őket! Többé már nem vagytok a gyermekeim – szólt csalódottan. Azok ketten apjuk kegyelméért rimánkodtak, de nem kapták meg. A férfi megtörten hajtotta le a fejét, míg Van Helsing elvitte a fiatalokat, hogy bíróság elé állítsa őket, és életük hátralévő részét börtönben töltsék.

***

Van Helsing a két ifjút rácsos hintóba zárta, ami szörnyek elfogására lett tervezve, így azok biztosan nem tudtak onnan szökni. A közeli erdőben találkozott Vandával, hogy búcsút intsen neki.

– Maga nyert – mondta elismerő mosollyal ajkán.

– És ez meglepte magát? – vonta fel a nő a szemöldökét, mire a férfi csak a fejét rázta. – Kész lemondani a szörnyekről?

– Talán… Egyet kivéve – lépett hozzá közelebb. Vanda valóban elbűvölő volt a fekete ruhában, amiből sütött fehér bőre, fehér haját leengedte, mintha maga az erdő sötétje elevenedett volna meg, s állna ott a férfi előtt.

A nő egy fának döntötte a hátát, ezúttal nem állt ellen, akármi történjék. Van Helsing olyan közel volt, hogy érezte hívogató leheletét a bőrén. A férfi mellkasa és a fa törzse közé szorult, de ezúttal édes volt a börtön. Felszegte a fejét, hogy engedje a férfi ajkát rácsúszni az ajkaira. Mindketten tudták, ez nem az utolsó alkalom, hogy találkoznak. Éppen, amikor Vanda befogadta szája kelepcéjébe Van Helsing csókját, megérezte a szívébe hatoló fájdalmat.

            Lenézett, s meglátta, hogy a férfi kezében ott egy karó, melynek hegye a testébe fúródott, odaszögezve őt a fához.

– Miért? – kérdezte a férfitől értetlenül.

– Mert ha szörnyvadász vagy, kellenek szörnyek is – mondta a férfi elkínzott hangon. – Tudom, ebbe soha nem mentél volna bele, mert más az értékrendünk. A profnál kutakodtam, így tudom, hogy változhatnak át emberek vámpírrá. Vért veszek tőled, amint kifeküdtél, és meglátogatom vele a testvérpárunkat. Hosszú az út Rómáig.

– A szívem… – nyögte a nő, már ő is a karó végét markolva, majd ordítva kihúzta azt a testéből. A havat már az ő fekete vére pettyezte. – Ezüst – pillantott a karó végét fedő hegyre.

– Hogy ne emlékezz arra, ami itt történt. Csak karcolta a szíved, felépülsz – lehelt újabb csókot ezúttal a nő feje búbjára. Vanda számára összemosódott az egész világ, térdre rogyott, majd magához vette őt az édes feledés.

***

Vanda arra ébredt, hogy halott. Kóválygott a feje, amikor magához tért az erdőben egy árnyas facsoport alatt. Bárhogy esett a fény, azok a növények hűen takarták őt. A napsütés beragyogta az erdőt. Amire lábra állt, már nem volt benne semmi érzelem, se fájdalom, se enyhe bizsergés. Nem emlékezett semmire, hogy ki ő és mit keres azok között a fák között. Kinyújtotta a kezét, amit lágyan megcirógatott a napfény. Az ujjai a napsugarak érintésére átlátszóvá váltak, akárcsak az üveg. Visszahúzta a kezét az árnyékba, majd ledobta magáról szakadt, fekete báliruháját, hogy anyaszült meztelenül nézzen szembe az őt hívogató napsugarakkal. Amint bőre találkozott velük, megváltozott, és elnyelte a sugarakat, teljesen átlátszóvá vált, hogy így nézzen szembe az örökkévalósággal, és egy újabb gyilkossági üggyel, ami egyre vonzotta magához.