Aurora történetei

Jack sosem szívelte Budapestet, mivel mindig furcsa melankóliával töltötte el a város. Eszébe jutott régi élete, a szerelem, ami mindent megváltoztatott, és a hamis nyugalom kecsegtető közelsége. Viszont azóta sosem nyugodhatott… addig nem, amíg a világon léteznek még lelketlenek.

            A Margit híd lábánál várakozott, az idő nyárba fordult, a rakpart és a szemközti Margitsziget zöldellt, madarak csicseregtek, halak küzdöttek az örvényekkel a Dunában. Ahogy mindig, Jack barna, hosszú kabátot, farmert, atlétát húzott. Barna haja a válláig ért, megannyi tetoválás díszítette testét, melyek legalább annyira kínozták, mint Budapest és az emlékek. Meghúzta laposüvegét, majd megtörölte száját, bár szakállára így is ragadt bőven a fekete anyagból. Elkáromkodta magát, mivel már rég elmúlt hajnali öt, amikorra a találkozója szólt. Volt még egy csomó dolga, nem szerette, ha feltartották.

            Egyszer csak a semmiből előtűnt egy csuklyás alak két bőrönddel kezében. Csak, amikor a jövevény közelebb ért Jackhez, akkor látta, hogy azok nem is bőröndök, hanem gyerekhordozók voltak. Meghökkenve ciccent fel, de a gyerekek helyett inkább a késést említette:

– Már elmúlt öt – vágta csípőre a kezét, miközben rosszallóan nézett a csuklyáját lehúzó alakra. Az egy kék szemű, a negyvenes évei közepén járó nő volt. Megigazította fekete haját, miközben a két gyermek nyugodtan aludt a kövekre helyezett babahordozókban.

– Sajnálom, nem olyan könnyű elszakadnom tőlük – pillantott Bogdán Gyöngyvér a két, pár hónaposnak tűnő babára. – Magyar József küldött, azt akarja, hogy maga szállítsa el a csomagot a megadott helyre, Mr. Landon. Nem értem, mit lát magában, de ha ő megbízik… akkor én is.

– Térjünk a tárgyra, ha már egyszer arra kér, hogy szállítót játsszak. Miféle csomagról lenne szó? – húzta ki magát Jack unottan, bár volt egy olyan érzése, hogy köze van a babákhoz.

– Nem vetettem ki magára vakító bűbájt, holott megérdemelné… úgyhogy láthatja.

– Odáig van értem, vallja be! – terült el kaján vigyor a férfi arcán, amitől Bogdán tanárnő érezhetően zavarba jött, és eltűrt egy tincset az arcából.

– Kérem! Nincs időnk erre.

– Egy-egy kóbor numerára mindig van idő – ellenkezett Jack, bár akkor inkább csak tépázni akarta a tanárnő idegeit, mint ténylegesen bevetni vonzerejét.

– Ma délben lesz egy találkozója – emelte fel az egyik babahordozót és ezzel a gyermeket a nő. A baba vörös tincse kibukott sapkája alól, Jack akkor vette észre, amikor a tanárnő a kezébe nyomta. – Őt kell leadnia. A másik gyermeket – emelte fel a másik babahordozót – Párizsba szállítja, ott majd a Moulin Rouge alatt további felvilágosítást kap – nyomta a másik gyermek babahordozóját is Jack kezébe, aki értetlenül pislogott hol az egyik, hol a másik gyerekre. Az édesdeden alvó babák másikának hófehér volt egyetlen, sapka alól kibukó tincse, de ezt leszámítva ugyanúgy néztek ki.

– Józsi azt kéri, játsszak pesztonkát? – vágta le a két babahordozót a földre Jack, amitől a gyerekek nyöszörögni kezdtek, de nem ébredtek fel. – Azt sem tudom, mit esznek a gyerekek, nemhogy még el is szállítsam őket három országgal arrébb…

– Tudom. Ezt én is az igazgató úr értésére adtam, de…

– De büdösek, és sírnak. Mit kezdjek velük? Teljesen alkalmatlan vagyok a feladata.

– Ahogy erről tájékoztattam az igazgató urat, és személyes aggályaimat is tudomására adtam, de...

– És Józsi nem hallgatott magára? Mi a fenéért…

– Nézze, nekem sem tetszik az ötlet, hogy a két számomra nagyon fontos lényt magára bízzam. Érzelmek kötnek hozzájuk – simította végig az egyik, majd a másik baba arcát, de azok tovább aludtak. – Eddig a szüleiken kívül én vigyáztam rájuk.

– Ha már így szóba hozta, hol is vannak a szüleik? – húzta fel Jack kérdőn a szemöldökét.

– Elhunytak. Maguk az Elsők ölték meg őket még tisztázatlan okokból. Nézze, nekem sincs ínyemre a helyzet, de azt el kell ismernem, hogy maga a legjobb vadász, aki csak létezett, és akit csak ismerek. József ezért hihetett magában annyira, hogy ezt a két csöppséget magára bízza. Az út veszélyes, a két gyermeket feltétlenül célba kell juttatni, mert ha a lelketlenek kezére kerülnek, annak beláthatatlan következményei lesznek. Este indul a repülőgép, ha minden jól megy, holnap reggelre maga szabad ember, a munkája elvégezve. Ne feledje! Először a vörös hajút adja át. Pontban délben…

– A New York kávézóban. Értettem – bólintott Jack, majd felemelte a földről a gyerekeket, és alaposabban megszemlélte őket. – Ezek lányok vagy fiúk?

– Annak, akinek egyetlen vörös tincse van, és akit le kell adnia délben, fiú. A másik, a fehér tincsű lány. Remélem, mindent ért. Ebben megtalál minden szükséges tudnivalót – nyújtott át neki egy füzetet, amit Jack át is lapozott, de a feléről azt sem tudta, micsoda. Minden szó valami spéci babadolognak tűnt.

A kabátja zsebébe mélyesztette a füzetet, majd bólintott, felemelte a babahordozókat, és egyenesen a motorjához lépett. Kétkedve mérte végig, ugyanis tudta, hogy nehezen lehetne felerősíteni rá két gyerekhordozót. Aztán csettintett az ujjával, mire a motorhoz egyik és másik oldalon is egy-egy oldalkocsi jelent meg. A férfi beletette és odaerősítette a gyerekeket, aztán elveszett a reggeli Budapest forgatagában.

Amire Jack a belvárosi lakásához ért, addigra már az egyik gyerek felébredt, a másik még édesdeden szundikált. Arra lett figyelmes, a vöröshajú megfagyasztotta a babahordozó belsejét maga körül, és minél többet aludt, annál jobban terjedt a fagy. A másik, a fehér hajú teliszájjal vigyorgott, és azzal szórakoztatta magát, hogy a kezéből különféle állatokra hasonlító lángcsóvákat lövellt ki.

– Ez így nagyon nem lesz jó – csóválta a fejét, aztán elővette a füzetet, amit jóbarátja állított össze neki. – Nézzük a használati utasítást – merült el a szavak között. – Józsi azt írja, lekötötte az erőtöket, de a varázslatot minden nap meg kell ismételni egy egész héten át. Itt is van a szöveg, úgyhogy ki kell ábrándítanom titeket, bár a lakáson nem változtatna, ha porrá égetnétek – nézett körül a lepusztult berendezésen –, vagy jéggé fagyasztanátok, mégis itt befejezzük a gyereknapot – pillantott a megkopott bútorlapon pihenő két babahordozóra a konyha közepén.

            Jack elmondta a varázslatot, amitől az egyik gyermeknél eltűnt a jég, a másik pedig már nem tudott lángállatokat szórni a levegőbe. Amikor erre maga is rájött, iszonyú sírásba kezdett.

– Baszki! Hogy lehet egy ilyen kicsi gyereknek ilyen nagy hangja? – csóválta a fejét, a kislányra pillantva, majd elmerült a prospektusban. – Mit kell csinálni, ha a baba sír? Á, ez kell nekem! – bökött a leírásra. – Tehát ha sír, akkor nagy valószínűséggel éhes, vagy bekakilt. Ez nem is olyan ördögtől való, én is ilyenkor vagyok nyűgös. És mit eszik egy baba? – tette fel a jogos kérdést, mire bekukkantott a hűtőjébe, de egy rohadt almán és néhány üveges sörön kívül nem volt benne semmi. Az utóbbiból kivett egyet, lecsavarta róla a kupakot, majd a baba orra alá tolta, aki még hangosabban sírt.

– Mi van? A sörtől én elhallgatok. Bár ahhoz mennyiség is kell. Jól van, sör nem nyerő – kortyolt bele az italba, és ismét a leírásba vetette magát. Rábökött a papírra, amitől megnyílt a plafon, és egy cumisüveg esett Jack kezébe tele valamiféle fehér itallal. Nem teketóriázott, azonnal a kislány szájába nyomta az üveget, aki hangos cuppogásokkal itta a meleg italt. Viszont amikor Jack elengedte az üveget, az leesett, a baba pedig újabb sírásba kezdett.

– Minek van kezed? – csóválta a fejét, miközben felvette az üveget, és úgy, ahogy volt visszadugta a lány szájába. Ráolvasott egy varázst, amitől az üveg a levegőbe emelkedett, mintha láthatatlan kezek tartanák. Jack a még mindig hangosan, cuppogva durmoló kisfiúra nézett. – Hahó, itt a kaja! Kelj fel! – bökdöste a fiút gyengéden, de az alig akart reagálni, aztán kinyitotta, és álmosan megdörzsölte a szemét, Jackre meredt, és orbitális bömbölésbe kezdett. – Hogy a jóisten verne titeket telibe! Ha ébredtek, az a baj, ha esztek, az a baj, lefogadom, szarni is sírva szoktatok – tömte be a kisfiú száját is a cumisüveggel. – Végre egy kis csend! – kiabálta el a dolgot Jack, mire a kislány abbahagyta az evést, a cumisüveget meg egy határozott mozdulattal a közeli falnak vágta. – Nagyon szívesen! – fordult felé Jack morgolódva. A kislány viszont elvigyorodott, és hatalmasat böfögött, amitől lángcsóva jött ki a torkán. – Látszik, mennyire hatékony Józsi lekötése. De majd kitalálok valamit – csóválta a fejét, miközben ismét a gyerekek „használati utasításába” mélyedt. – Ez most komoly? Büfiztetni kell a babákat? Jó, hogy apád nem vagyok! Bár lehetnék – merengett el, visszagondolva arra a tömérdek nőre, akit az utóbbi pár évben ágyba vitt. – Viszont egyikük sem tűnt olyan idegesítőnek, mint amilyen te vagy, kicsi lány – pillantott a fehér tincsűre, akinek fülig ért a szája, és a hordozóban himbálódzott, miközben egy nagyobb adag büfi tört ki belőle. – De ilyen gusztustalan tutira nem! Vegyél példát a tesódról! Az milyen nyugodt gyerek! – emelte ki az egyik, majd a másik babát a hordóból, aztán megfordította őket úgy, hogy a lábaikat fogta, megrázta őket kicsit, aztán visszatette a babahordozókba. – Büfi kész – csóválta a fejét, miközben mindkét gyerek szélesen vigyorgott és hangosan jött ki belőlük az, ami ilyenkor szokás.

            Jacknek hamar eltelt a délelőttje, így húsz perccel dél előtt elindult az előre lebeszélt találkozóra. A két gyerek hordozóját a kezében tartva lépett ki a bérház kör alakú folyosójára.

– Jó napot, Kovácsné – köszönt a szomszédjára, aki épp a folyosón sepregetett. Ahogy elhaladt mellette, Jack egész testében megfeszült, letette a gyerekeket a földre, és amikor megfordult, összecsapta két tenyerét közvetlenül az arca előtt. Két keze közt egy kést vélt felfedezni, ami varázslatára vörösen izzott és egyre nőtt a levegőben. Kovácsné kezében már nem volt seprű, a nő indakezeket növesztett, amelyekkel a babahordozókért nyúlt, miközben a levegőben vörösen izzó kés egy szenvtelen, érzéketlen férfivé változott. Jack egy jobb egyenessel a földre terítette a lelketlent, majd előhúzott egy kést, amivel elmetszette Kovácsné indakezeit, aki, mint kiderült, szintén álruhát öltött lelketlen volt.

– Hogy a jó büdös kurva életbe! – káromkodta el magát Jack, mivel a korábban késként létező férfi egy tökéletesen kivitelezett átokkal a folyosó másik részén termett, és már rohant is le a lépcsőn az egyik gyerekkel kezében. Jack a levegőbe hajította a nála lévő babahordozót benne a kisfiúval.

– Kapd el! – utasította a lelketlent Jack, aki a levegőben lévő hordozó után kapott, és persze utána is nézett. Jack kihasználta a nő meggondolatlanságát, és egy jól irányzott mozdulattal nyakába állította kését. Amint a férfi lekapta Kovácsné brossát, vére fekete füstté vált, akárcsak érzéketlen teste. A babahordozó pedig Jack kezében landolt.

A kisfiú hangosan rötyögött a dobálás miatt, Jack pedig zsebre tette a brosst.

– Kapaszkodj jól, rázós lesz! – pillantott a fiúra, aki tágra nyílt szemekkel, teliszájjal vigyorgott, mire Jack legyintett egyet. – Minek beszélek! Erre úgysem fogsz emlékezni – csóválta a fejét, majd átvetette magát a korláton, hogy hosszú kabátja szárnyként terült el mögötte, és egyenesen a menekülő lelketlenen landolt, aki kiterült alatta. Utolsó mozdulatával eldobta a babahordozót, ami a levegőbe lendült. Jack letette a kisfiút a földre, majd elrugaszkodott, hogy egy megtermett hiénává változzon. Fogai közé kapta a babahordozó fogantyúját, mielőtt nagy nehezen földet ért. Abban a pillanatban visszaváltozott, és már férfialakban meredt a kislányra, aki összeütögette húsos tenyerét, mintha megtapsolná a mutatványt.

– Sejtettem, hogy te leszel a problémásabb – egyenesedett fel Jack, hogy összeszedje a két kicsit, és elinduljon a találkozójára.

Pontban délben parkolt le a motor az Erzsébet körúton, közvetlenül a kávéház előtt. Jack ráérősen szállt le róla, majd leemelte az újra durmoló kicsiket is onnan. Épp elindult a bejárat felé, amikor megfagyott az utcakép, és valami nagy és jelentőségteljes hullott le a homlokzatról egyenesen a férfi elé az utcára.

Jack letette maga mellé a babahordozókat, és a kabátzsebébe nyúlt. Minden a keze ügyébe akadt, csak az nem, ami feltétlen szükséges lett volna. Egy szobor állt előtte, aki hasonlított a New York-i Szabadságszoborra. A női alak, akinek hosszú tövises korona ült a fején, fáklyáját előrenyújtotta. Jack alaposan megszemlélte fedetlen kebleit, de aztán újra azzal volt elfoglalva, hogy megtalálja a megfelelő kártyát a belépéshez. A szobor fáklyájával megpróbálta leszúrni őt, de mintha valamifajta furcsa táncot járnának, Jack elsasszézott az útjából.

– Hogy a rohadás törje ki! Itt lesz valahol – nyitotta ki a tárcáját, amiből előbukfencezett megannyi plasztikkártya, egyenesen a női alak lábai elé. Az kihúzta magát, és mintha egyetlen pillanat alatt lenyugodott volna, lendületet vett és elrugaszkodott a földtől, hogy elfoglalja örökre szóló helyét a kávézó tetején.

– Ez meredek volt – sóhajtotta Jack, majd egyetlen mozdulattal visszagöngyölödött a pénztárca, ami több méteresre nyúlt ki az előbb, az utcakép pedig ismét élő és zajos lett.

            Jack felkapta a két babahordozót, és belépett a kávéházba. Megállapította magában, hogy nem neki való hely, mivel a falakon arany borítás ült, freskók színezték a mennyezetet, és a cikornyás díszítések miatt úgy érezte, mintha valamifajta barokk kastélyba lépett volna. Egyszerű farmerben, atlétában, kabátban furcsa hatást keltett a puccos helyen.

– Elnézést, uram, de nem szolgálhatunk ki hajléktalanokat – lépett oda hozzá a pincér, aki egy fiatal férfi benyomását keltette, akit a többiek szívatásból küldtek hozzá. – Megkérem, távozzon.

– Megkér? – kérdezte Jack meghökkenve. – Komolyan megkér engem?

– Igen, uram – bólogatott a pincér, miközben társai a közelben összetömörülve figyelték az eseményeket.

– Nyeljél szenet! – förmedt rá Jack, majd kikerülte, hogy helyet keressen magának. Azért még a szeme sarkából látta, hogy a pincér az ajtó felé indul, a társai meg utána.

– Hová mész? Még nem járt le a munkaidőd! – lépett oda hozzá a főpincér. Jack a közelben telepedve le az egyik asztalhoz nézte végig az eseményeket, miközben jót röhögött magában.

– Úgy megkívántam a szenet – felelte a pincér. – Muszáj szereznem magamnak – vette a kabátját és az értetlen kollégái szeme láttára távozott a kávézóból.

– Ennek reggel baja lesz a vécézéssel, az tuti, de ennyit megér – vigyorgott saját tettén Jack, miközben észrevette, a kislány is jól szórakozik, kezeit összeütögette, és hangosan rötyögött. – Tetszik, mi? Nekem lassan egy kávé tetszene – vette elő az étlapot. Amikor a főpincér az asztalához lépett, valószínűleg azért, hogy kiutasítsa. Letette az étlapot, és a férfi szemébe nézett. – Egy presszókávé lesz tej és cukor nélkül. Tessék – nyújtott neki át egy nagyobb címletű bankjegyet. – Nem kérek feltűnést, csak kiszolgálást.

– Hogyne, uram – hajbókolt a főpincér és már indult is, hogy elkészítse a kávéját. Jack egyedül maradt a gyerekekkel. A kislány tágra nyílt szemmel figyelte a közeledő, távolodó alakokat, míg a kisfiú bealudt.

– Jó lenne, ha tudnám a neveteket, bár ez lehet, elmélyítené a kapcsolatot, amire semmi szükségem. De csak nem hívhatlak titeket egyeskének meg ketteskének! – csóválta a fejét. – Te sokat alszol, mint valami medve – pillantott a kisfiúra. – A medvéről Oroszország jut eszembe, és az a kaland Jekatyerinburg mellett. Képzeld, lenyomtam egy valódi medvét – húzta ki magát Jack büszkén. – Ehhez a helyhez valami puccos név illik… valami keleti. Jevgenyij vagy Mihail, esetleg Alexander. – Ebben a pillanatban a kisfiú kinyitotta a szemét, és álmosan pislogott körbe a kávéházban. – Ez tetszik neked, mi? Alexander!

– Dobrij gyeny! – ült le Jack elé egy magas, jó kondiban lévő, kalapos férfi, aki már látszólag túl volt az ötvenen, de a negyvenen biztos.

– Zdravsztvujtye, ja nye ozsidal, sto szegodnya budu govority po-ruszki.[1]

– Nu, ja prishel za mal'csikom. Ja Ivan Petrovics Alexejev, drug Jozsefa Magyara.[2]

– Dokazsite eto![3] – Jack mindenben és mindenhol ellenségeket látott, nem hitt a férfinek.

– Ja dumaju, sto eto dosztatocsnoje dokazatyel'stvo[4] – vette le gyűrűjét jobb kezéről, amit Jack kezébe adott. A férfi ezer közül is felismerte volna a jelet, amely az ő kulacsán is ott virított, ahonnan napról napra szürcsölte a folyadékot, ami egyszerre szedte őt szét, és adott új értelmet mindennapjainak. A bagoly és a nyúl képe örökre a lelke mélyére ivódott, ami egyet jelentett Magyar Józseffel, az iskola igazgatójával, és csak azok az emberek kaptak tőle tárgyakat, akikben feltétlen megbízott.

– Khorosho, ja osztavljaju Alexandra na vashe uszmotrenyije[5] – bólintott Jack beleegyezően, és a kisfiú babahordozóját a férfi kezébe adta.

– Alexander? My sz zsenoj bugyem voszpitivaty jevo kak szobsztvennovo vnuka.[6]

– Khorosho – bólintott Jack, és kénytelen volt végignézni, ahogy a férfi elhagyja a kávézót a kisfiúval, aki tágra nyílt, kék szemmel meredt rá, de nem sírt. – Ez az, légy kemény, mint a jég, kis fickó! – mondta neki Jack búcsúzóul, aztán a lányra nézett. – Mennünk kell. Fogalmam sincs, te hol kötsz ki a nagyvilágban, kislány, de majd csak találunk neked valami nevet – hörpintette fel a kávéját, majd kész volt távozóra fogni. Felemelte a babahordozót, de csak a fejét rázta – Olyan nehéz vagy, mint egy krumpliszsák.

            Jack könnyű szívvel hagyta el a puccos kávéházat. Tudta, hogy Alexander jó kezekben lesz, hiszen azok az emberek, akiket Józsi megtisztelt az ajándékával, inkább meghaltak volna, vagy elpusztították volna, minthogy lemondtak volna róla, vagy hagyták volna lelketlenek kezére kerülni. Úgy érezte, könnyű volt ez a forduló, azt remélte, a következő menet se lesz ennél borzasztóbb.

A reptér az este leszállta ellenére is zsúfolt volt, de azért nem kényelmetlenül. Jack viszont nem érezte magát túl kellemesen, mivel a kislány megállás nélkül sírt. Már megpróbált mindent: megetette, megbüfiztette – persze a maga módján –, még egy kicsit a kezébe is vette, hátha ettől megnyugszik, de a kislány vörös fejjel ordított tovább.

– Jaj, de szép kisbaba – lépett oda hozzájuk az egyik utazó, aki szemmel láthatóan a beszállítást várta.

– Ja, csak hangos – mondta Jack, a nőre meredve. – Bármit csinálok, nem hallgat el.

– Kezdő apuka, igaz? – csillogott a szeme úgy, ahogy Jack még sosem látta, ahogy nő néz rá. Eddig is sokszor látott vágyat és szenvedélyt a nők szemében, akikkel ágyba került, és a hosszú évek alatt volt belőlük jó pár, de ez most más volt. Ilyet még nem tapasztalt. – Megfoghatom?

– Mást is szívesen a kezébe adnék – vigyorgott Jack huncut fénnyel szemében, amikor a nő átvette a kislányt, és dédelgetni kezdte. Máskor ezért a beszólásért legalább rosszindulatú tekinteteket szokott kapni, néha még pofont is, de akkor mintha a nő meg sem hallotta volna, csak a babára koncentrált.

– Hú, itt bizony kicsit büdi a pelus – rázogatta a kislányt. – Ez lehet a baj, pelenkát kéne cserélnie.

– Hajrá! – ajánlotta Jack, mire a nő elnevette magát, és csak a fejét rázta.

– Maga az apukája – adta vissza a kezébe a babát, aki még mindig vörös fejjel ordított. – Biztos beengedik a pelenkázóba – bökött ujjával a kijelölt ajtó felé.

– Ó, hogy olyan is van? – vakarta a fejét Jack, majd ijedtebben nézett a kislányra, mint ahogy a lelketlenekre szokott.

– Utána talán a kezembe veszem, amit adni akart – nyalta meg alig láthatóan, mégis kihívóan a száját a nő. Ez Jacket egyszerre hökkentette meg és adott neki lendületet. Összepakolta a cuccait, és indult is, hogy eleget tegyen a kérésnek.

            A kislány még mindig ordított, akkor is, amikor megannyi babacuccot varázsolt elő a semmiből, letette a pelenkázóra, és lefejtette róla a ruhát, majd a használt pelenkát. Megcsapta orrát a bűz, ami a szemét csípte, ezért kénytelen volt elfordítani a fejét.

– Azt a kurva! Ezért nem fizetnek eleget! Hogy fér meg ennyi szar egy ilyen kicsi gyerekben? Láthatóan sehogy, azért jött ki – beszélgetett magával, miközben elkeseredetten konstatálta, hogy a lány nyakig úszott a kakiban. A semmiből elővarázsolt egy gázálarcot, amit az arca elé vett, és így már minden könnyebben ment.

            Miután üggyel-bajjal és némi varázslattal tisztába tette a babát, kész volt arra, hogy behajtsa a jussát hősies tettéért, de addigra már elkezdték a beszállítást. A nő már nem volt sehol, így magában káromkodva szállt fel ő is a gépre.

A kislány végigaludta a felszállás procedúráját, így Jack megkönnyebbülten hagyta ott a széken, mivel a nő, aki kihívóan viselkedett vele az előbb, pár sorral arrébb ült. Megmarkolta a támlát, fölé hajolt, és így szólt:

– Kösz a segítséget. Most minden rendben.

– Magára hagyta a kisbabát?

– Durmol. Mi történhetne vele? – Arról már nem szólt, hogy azért a biztonsági rendszerével végigpásztázta az utasteret, a szerkentyűje pedig azt mutatta, nincsenek lelketlenek. – Mit mond? Kijön velem a mosdóba?

– Menjen előre! – határozta el a nő, mire Jack arcán győzedelmes mosoly jelent meg, és egyenesen a mosdó felirat felé vette az irányt. Alig várta, hogy elmélyedhessen a nő testében. Nem tartott soká kielégítő és heves együttlétük. Örült, hogy a nő hangos nyögésekkel adta tudtára, mennyire élvezi a jelenlétét. A kis kabin ellenére mindketten alaposan hasznot húztak a másik társaságából. A nő mosollyal arcán hagyta el a mosdót.

            Jack megigazította magán nadrágját és kabátját. Kihúzta magát, büszkén lépkedve a sorok között indult vissza a helyére, de aztán lemerevedett. Az egyik pilóta ugyanis elhagyta a kabint, és épp azon volt, hogy elslisszoljon a békésen alvó gyerekkel.

– Meg a nagy büdös francokat! – káromkodott Jack, mire elővette kabátja alól késeit. Ekkor jutott eszébe, hogy jó lenne egy karmos kesztyű, amivel apríthatná a népet, de akkor abból kellett gazdálkodnia, ami a rendelkezésére állt. Elhajolt a pilóta varázslata elől, ami eltalálta és savként marta szét a mosdóajtót.

            Jack lendületet vett, és a kislányért indult. Közben az utasok ledermedtek, és mintha egy egykor élő kép részei lettek volna, kővé merevedtek. A kapitány is elhagyta a kabint, mivel robotpilótára kapcsoltak, és együttes erővel támadták Jacket. A férfi elhajolt a varázslat elől, felkapta az egyik üzletember laptopját, és azzal ütötte vissza a feléje száguldó átkokat. Kinyújtotta kezét, amiből csápokként indák nőttek, és a babahordozóra tekeredtek. Kirántotta volna a pilóta kezéből a babahordozót, de az erősen fogta, az ő keze is indás növénnyé változott. Jack egyet tehetett, felemelte másik kezét, a varázslat hatására a kapitányt elöntötték a csomagtárolóból kiömlő bőröndök, miközben kettő bőrönd két oldalról a másik pilóta fejének csapódott ütemesen, mintha cintányér lenne, ami közé egy oda nem illő fej került.

            A pilóta eltűnt, valószínűleg apró tárggyá változott, akit Jack szabad szemmel nem láthatott. A kapitány pedig fekete hollóként tört elő a csomagok kupaca alól. Ismét felvette emberi alakját, majd egy tűzlabdát indított Jack felé, aki ösztönösen felemelte kezét, hogy védje magát a varázs elől, de abban benne volt a kislány.

            Jack aggódva pillantott le a babára, aki a tűzlabda érkezésének hatására felébredt, és nagyokat pislogva pillantott a lelketlenre. A teste elnyelte a tüzet.

– Jó, hogy ilyet is tudsz – csóválta a fejét Jack, de azért megkönnyebbült. Felemelte a kezét ás megannyi szúró- és vágófegyver indult el a kapitány felé, aki már nem tudta kivédeni a csapást, elvált a feje a nyakától. A nyaklánca a földre esett, így sűrű, fekete füst keletkezett belőle, ami elhalt, mintha ott se lett volna. Jack felvette a nyakláncot, amit gyűjteménye darabjai közé zárt.

– Na, jó! – sóhajtott fel a férfi, és elindult, hogy megkeresse a másik alakot, de addigra a gép újra életre kelt, és mindenki döbbenten pillantgatott az üres kabinra, ahonnan hiányzott a két pilóta, az ajtó pedig tárva-nyitva állt.

– Pánikra semmi ok, tudok repülőt vezetni. Pilóta vagyok – indult el az ajtó felé Jack, miközben az utasok rémülten néztek az eléjük tárt igazolványra, ami persze hamis volt, de mit sem csorbított a férfi repülővezetési tudásán.

Jack a másodpilóta helyére tette a kislányt, majd vörös lencséjű szemüveget vett fel, ami megmutatta neki, hogy a másik lelketlen egy csatként van jelen az egyik utas hajában.

– Még mielőtt mindenki kétségbeesne, nincs gáz, értem a dolgom. Te, kislány – mutatott az egyik légiutaskísérőre – menj be a kabinba, és várj meg ott! A többiek meg tegyék azt, amit ilyenkor szokás.

– Igenis – bólintott a kiszemelt lány, és úgy tett, ahogy Jack parancsolta neki. A férfi az utashoz lépett, akinek a hajából kivette a csatot.

– Ugye megengedi? Kell a vezetéshez – morzsolta szét a csatot egy varázslat segítségével, amiből sűrű, fekete füst keletkezett, majd teljesen eltűnt, és csak egy arany kitűző maradt utána, ami persze ment Jack gyűjteményébe.

            Magára és a stewardessre zárta a kabint, akinek a társaságát addig élvezte, amíg meg nem közelítették Párizst, és sor nem került a leszállásra.

A Moulin Rouge vörös malomkereke éjjel világított csak igazán. Jack tisztában volt azzal, hogy kisebb a hely, mint amire a turisták számítanak, de őt ez nem zavarta. Volt már ott párszor, így nem lepte meg a fényűzés. Fekete turmalin gyűrűjére szorítva másik kezét mormolt el egy varázslatot, amire megváltozott a hely, mintha levetette volna magáról vörös álcáját, és feketébe fordult. Ahogy a malomkerék mozgott, mintha vörös vér csöpögött volna le róla, nagyon látványos volt.

A férfi belépett a kapun, a bárban főleg őrzők mulatoztak. Az volt titkos világuk legnagyobb és talán egyetlen kuplerája. A vendégek feje fölött égő főnixmadarak köröztek, ők szolgáltatták a fényt, míg odabent afféle fekete, neogótikus hangulat tanyázott, ami meglátszott a bútorokon és a vendégek öltözetén is. Ugyanis a helyet vámpírok üzemeltették. Többen a nyílt színen kortyoltak az emberek, őrzők véréből, míg mások a pultnál mixerkedő vámpíroktól kérték ki italaikat. Jack is odakanyarodott, és rögtön kért magának egy pohár whiskyt.

– Á, Jack Landon barátom, jó téged itt látni – lépett oda hozzá egy barna hajú, csodaszép nő. Az összes jelenlévő szépsége eltörpült az övéhez képest. Telt idomai, nőisége kívánatossá tette őt, amit Jack többször is kihasznált már hosszú élete során.

– Helena! Azt hittem, Budapesten vagy.

– Kiruccantam egy kis vérfrissítésre – kacagott a nő fesztelenül. – Addig Dim viszi a kocsmát. Te mi járatban vagy?

– Csomagot kézbesítek – vont vállat a férfi, mire Helena pillantása a kislányra vetült.

– Hmm, nagyon finom illata van.

– Nem vacsoraként hoztam, hanem vendégként.

– Merész – vonta fel a szemöldökét a nő. – De ez a te stílusod. Senki másból nem nézném ki, hogy egy kisbabát hoz egy vámpíroktól hemzsegő helyre.

– Azt mondták, itt további infót kapok. Hol van Yda? – kérdezte Jack, felemás pillantását a mulatozók tömegébe szúrva.

– Te is tudod, hogy nem fogad látogatókat, főleg nem kisbabákat.

– Akkor fogd! És ha iszol belőle, esküszöm, kicsinállak – morogta, amint Helena kezébe nyomta az alvó kislányt.

            Jack ismerte a járást, ezért nem csodálkozott, amikor a legszélesebb, legdíszesebb teremben találta meg azt, akit keresett. A nő az ágyon feküdt, körülötte bőrnadrágban, bőrmaszkban félmeztelen férfiak helyezkedtek el, halkan szólt a klasszikus zene, miközben a férfiak ajkukkal kényeztették a nő minden porcikáját, akit lenge, átlátszó ruha takart. De nem ő volt az áldozat, éppen fordítva. A szőkeség épp nagy kortyokban fogyasztotta az egyik bőrruhás férfi nyakából a vért.

– Jack, nem tudsz kopogni? – szegte fel a fejét, amitől a férfiak abbahagyták, amit épp műveltek vele.

– Bocs, hogy félbeszakítom a szeánszodat, kislány – sóhajtott fel a férfi zsebre dugott kézzel. – De úgy hiszem, híred van számomra.

– Elmehettek! – adta ki a parancsot a nő, mire az összes férfi elhagyta a szobát. Yda egyedül maradt Jackkel, maga köré vonta köntösét, de idomai átsejlettek a vékony anyagon.

– Milyen rég is történt? És te egy napot sem öregedtél – csóválta a fejét a nő. – Még mindig olyan kívánatos vagy, mint régen. Miért nem engeded, hogy igyak a véredből? A puszta szex nem annyira kielégítő.

– A titkaim maradjanak csak meg nekem. Különben is, aki vámpírokkal szexel, orosz rulettet játszik – csóválta a fejét Jack.

– Jó, rendben – forgatta a szemét a vámpír. – De egy nap az enyém leszel.

– Álmodj, királylány – csillogott huncut fény Jack szemében. – Inkább azt áruld el, mi a faszért kellett nekem Párizsba utaznom!

– Azt még én sem tudom – húzta ki fiókos szekrényét a vámpír, majd átadta a borítékot, amit Jacknek címeztek. A férfi kibontotta, de csak ennyi volt az üzenet: Le Café Marly, reggel nyolckor. Ne késs! – A papírhoz egy rövid cseresznyeágat csatoltak. Jack bedobta a papírt a mögötte duruzsoló kandallóba, mire megérezte, ahogy Yda tetovált mellkasára fekteti kezét, és kihívóan a szemébe néz:

– Nem maradsz?

– Bár a farkam épp az ellenkezőjét mondja, várnak odakinn.

– Kár – sóhajtott lemondóan a nő, majd kettőt tapsolt a levegőben, amire visszajöttek hozzá a bőrruhás férfiak. – Akkor csak gondolatban leszel most velem. Sok sikert! Bármin is dolgozol.

            Jacknek valóban sajogtak a tökei, amiért hátraarcot kellett vágnia, de hívta őt a dolga. Meglepődött, amikor meglátta Helenát az asztalnál ülve, a kisbabának gügyögve.

– Hát te? Azt hittem, csak sütve vagy főve szereted a kölyköket – vonta fel Jack a szemöldökét, miközben Helena feléje fordult, és felkacagott.

– Azért nem vagyok tetőtől talpig megátalkodott, Jack! Bármit is gondolj rólam… Van neve a kislánynak?

– Ketteske. Vagy egyeske, ha a tesója volt ketteske – vont vállat Jack, aztán az asztalra dobta a cseresznyeágat.

– Azt hiszem, valami japán név illene hozzá leginkább. Esetleg Sakura? Cseresznyevirágot jelent.

– Úgy hangzik, mint az, ami még Budapesten a budin jött ki belőle.

– Nem Sakula, hanem Sakura – csóválta a fejét Helena, de persze nevetett. – Jól van, akkor legyen más! Mit szólsz az Amajához? Többek között éjszakai záport jelent. Pont ilyen illatod van, Jack.

– Na, ez már nem annyira borzasztó – bólintott a férfi.

– Semmi sem borzasztó, ami tőlem származik, nem jöttél még rá? – állt fel Helena, kihívóan Jackre villogtatva tekintetét.

– Jó, legyen Amaja. De te mióta tudsz japánul?

– Halhatatlan vagyok, ezt elfelejted. És szeretek utazgatni. Bár semmi sem olyan szívderítő számomra, mint ógörögöt hallani, manapság inkább csak olvasni, de azért más nyelvek is szóba jöhetnek. Franciául is tudok.

– Ja, legalább annyira, mint franciázni – vigyorgott Jack, mire Helena a fejét csóválva vágott a vállára. – Borzasztó vagy! Te sosem változol, de ilyennek szeretünk. Sok sikert a kislányhoz! – pillantott Amajára, aztán magára hagyta őket, hogy új áldozat után nézzen.

            Amikor Jack a babahordozóval együtt elhagyta a Moulin Rouge-t, még nem volt álmos. Egy motort varázsolt oda magának oldalkocsival, és úgy döntött, nyakába veszi a várost. Az alvó Amajának mutogatta a nevezetességeket.

A Notre Dame előtt megállva felsóhajtott, leszállt a motorról, és lehajolt az édesdeden alvó kislányhoz. Fekete-zöld színű, felemás szemével végigpásztázta a nyugodt alakot.

– Nem hétköznapi az erő, amivel rendelkezel, így tizenhat éves korodig lekötöm, persze nem úgy, ahogy Józsi próbálkozott. Ennek viszont ára van. Holnap, ha átadlak, elfelejtesz, és én is elfelejtelek, akárcsak a tesód, de ő azért, mert egy kisbaba. A kisbabák emlékezőtehetsége pedig vetekszik egy aranyhaléval, és ő már az oroszok gondja. De te, kicsi lány, nem emlékszel rám egészen tizenhat éves korodig. Ha az eszedbe jutok, újra tiéd a tűz ereje. Mit szólsz? – kérdezte lazán. – Basszus, egy babához beszélsz, Jack! Azt várod, válaszol? – csóválta a fejét, majd elmondta a varázslatot, és az egyik hotel felé vette az irányt, hogy ő is álomra hajtsa fejét…

Másnap verőfényes, turistáktól túlfűtött reggel fogadta a furcsa párost. Jack jól ismerte a Louvre-t, ami mágikus egyetemként szolgált a felszín alatt, így nem is lepődött meg azon, hogy oda szólt a meghívója.

A Le Café Marly teraszán ült, kortyolgatta feketéjét, miközben Amaja nagyokat rötyögve figyelte őt.

– Ne vigyorogj! El kell válnunk egymástól, elfelejtesz, akárcsak az utazásunkat.

            A pincér Jack elé tette a számlát, mire észrevette, hogy furcsa gyűrű csillog a kezén, fehér kesztyűje alatt. Már ez is gyanús volt, de nem szólt semmit. Figyelmét egy szép, japán nő érkezése vonta el. A nő leült elé, és japánul kezdte:

– Ohayō! – Jack csak a fejét rázta. – Igazán megtanulhatna a nyelvünkön – folytatta angolul.

– Ki a faszom akar a ki-bebaszott Japánba utazni? – ráncolta a homlokát. – Mutassa a bizonyítékot, hogy bízhatok magában!

– A nevem Shinju, a kislány Midorival fog élni, a testvéremmel. Ő vigyáz rá, míg én vigyázok rájuk – mutatta a szép, feketével szőtt mintát a kesztyűjén a nő, ami baglyot és nyulat ábrázolt.

– A kislány neve Amaja – mondta Jack, miközben a nő kesztyűjét bámulta. – Mi a képessége?

– Kovács vagyok. Értek a fegyverekhez – felelte kimérten. – Főleg katanákat készítek, de más mágikus fegyverek is szóba kerülhetnek.

– Akkor le is adom a rendelést két tárgyra. Az egyik egy legyező, a másik pedig egy pár karmos kesztyű lenne, ami akkor jelenik meg rajtam, amikor szükségben vagyok.

– Elkészítem a szolgálataiért cserébe – bólintott a nő.

– Most menjenek, mert veszélyben vannak – állt fel Jack, miközben Shinju felemelte a babahordozót, és a Louvre felé indult. Jack gondolkodás nélkül elővette kését, és többször is hasba szúrta a pincért. Több vendég emelkedett fel helyéről, amitől a férfi ezt morogta:

– Gyertek utánam, mocskok! – intette őket maga után, majd motorra szállt, hogy minél messzebb terelje a lelketleneket Shinjutól és Amajától.

16 évvel később…

Amajának furcsa képek villantak fel álmában. Mintha egy régi eseménysort vizsgált volna külső szemlélőként. Nem látta tisztán a férfi arcát, de tudta, hogy egyszerre volt félelmetes és… vicces, törődő, és oltalmazó.

            Az álomkép szertefoszlott az ébresztő hangjára. A lány felkelt, megigazította vörös haját, amibe egyetlen fehér tincs keveredett, és ami miatt egész életében kinézték az osztálytársai.

            Szokásos feladatok követték egymást: készülődés az iskolába, unalmas tanórák, kiközösítés, aztán magánórák. Későre járt, amikor hazaért, és szembesült a rossz hírrel: Midori meghalt.

            A lány még sosem érzett ehhez foghatót. Egész teste bizsergett, mintha hangyák járnák át izmait. Hallott és érzékelt mindent maga körül, többet, mint szokott. Az átváltozás, ha fájdalommal is járt, csupán egyetlen másodpercig tartott. Onnantól kezdve, mintha az univerzummal egyesült volna a teste, olyan képességeket kapott, amikre álmában sem számított volna. Egy igazi, hamisítatlan, vad tűzróka lett belőle. Gyönyörű, ugyanakkor veszélyes…

A folytatásért, ide kattintva olvasd el A tűzróka c. regényt, 

és A megtörhetetlen átkot!

[1] Jó napot, nem gondoltam volna, hogy ma még oroszul fogok beszélni.

[2] Nos, a fiúért jöttem. Ivan Petrovics Alexejev vagyok, Magyar József barátja.

[3] Bizonyítsa be!

[4] Úgy gondolom, ez elég bizonyíték.

[5] Rendben, magára bízom Alexandert.

[6] Alexander? A feleségemmel úgy fogjuk nevelni, mint a saját unokánkat.