Aurora történetei

Kép forrása: pixabay

Mindig is szerettem a vizet. Élveztem, ahogy a hullámok körbejárták a testemet, meleg karokként öleltek engem. Ahol felnőttem, mindegy volt, hogy nyár volt-e vagy tél, a tenger minden évszakban kitűnő, pihenésre alkalmas lehetőséget biztosított a számomra. Csak ne lenne az a sok műanyag szemét! És nemhogy fogyna, évről évre egyre több lesz.

Tisztán emlékszem a gyermekkoromra. Hamar magamra maradtam, korán egyedül kellett boldogulnom ezen a paradicsomi tájon. Sokáig voltam egymagam, aztán néhány fiú mellém szegődött, de ez sem tartott sokáig. Hamar rám untak, és kerestek maguknak más barátot. Tudtam, hogy úgyis jönnek mások, de valahogy soha nem vágytam arra, hogy a figyelem központjában legyek.

A tengerpart aranyló homokjával húzódott végig a távolban, amerre csak a szem ellátott. Az évek során az is egyre szemetesebb, egyre kiábrándítóbb lett. De az igazi otthonom mégiscsak a tenger volt. Úgy éreztem, ott sosem érhet baj. Szerettem a sekélyebb vizeket, de gyakran elvittek az áramlatok a mélyebb részek felé. Jó úszóként ez nem zavart, alig fáradtam el. A víz megadott számomra mindent, amit csak egy fejlődésben lévő szervezet kaphatott; ott voltak a halak, rákok táplálékként, a meleg hullámok fedezékként. Emlékszem az első elejtett zsákmányomra. Még kisgyerek koromban történt, amikor éles szemeimmel megpillantottam az alant cikázó falatot. Csupán egyetlen csapás kellett, és már enyém is volt a hal. Onnantól kezdve könnyen ment a vadászat. Az évek során már-már rutinná vált.

És persze ott volt az első szerelem… Lehet, hogy te nem tartanád szépnek, de számomra ő volt a legtökéletesebb lény a világon. Az egész univerzumot jelentette nekem az a lány. Már az első pillanatban elcsábultam, amint megláttam hatalmas szemeit, kecses alakját, hosszú tagjait. Ő volt az élő tökéletesség számomra. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán szóba áll velem, hogy én kellhetek neki, hogy szerelmünk beteljesedhet. Ki gondolta volna, hogy az édes percek, a szerelmes beteljesülések szintén a tengervíz habjai között esnek meg velem? Vajon ez azt jelentette, hogy felnőttem? Jól emlékszem arra az éjszakára. Ott realizálódott előttem teljesen meztelenül. A csillagok fölöttünk ragyogtak, nyúlánk teste a habok között tökéletes látványt nyújtott. A tenger sós lehelete ugyan a szokásosnak érződött, de számomra mégsem volt az. Valami megváltozott, ahogy átkaroltam őt, s mindkettőnket a tenger hullámai ringattak el. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt. Másnap reggelre egy édes álom volt csupán. Elutazott, én pedig ott maradtam magányosan, egyedül a meleg tengerrel barátomként.

Sokat búvárkodtam. Az egyik kedvenc időtöltésem volt végigsuhanni a korallzátony fölött, figyelni a színesebbnél színesebb kagylókat, korallokat, növényzetet. A halak rajokban úsztak. Ha tele volt a hasam, akkor nem kajtattam utánuk, csak bámultam őket. Ők persze megijedtek tőlem, s madárként reppentek szét. Érezhetően nem tetszett nekik a jelenlétem, mintha nem oda tartoznék közéjük. Nevetséges! Már miért ne tartoznék én is a tengerhez, aki az élete jó részét ott töltötte!? Magamban jót mulattam a megrémülő halrajokon, melyek az árnyékomat meglátva azonnal kereket oldottak. Én csak komótosan bámultam az alattam lévő tájat. Változatosabb volt, mint a Föld szárazföldjeinek bármely domborzata. Ez ugyanis tele volt élettel és megannyi titokkal. Még a legsötétebb és legmélyebb vizek is olyan fajoknak adnak otthont, amelyek az emberi képzeletben sem fordulhatnak elő. Aztán jött a szemét... évről évre egyre több szemét.

Vihar idején a nyílt víz veszélyessé vált. Sokszor méteres hullámokat korbácsolt fel a szél. Döngött a mennydörgés, és a víz furcsa, lila árnyalatban úszott a lesújtó villámoktól. Ilyenkor lemerültem. Odalent minden halk volt és nyugodt, csak az áramlatok dobáltak engem intenzívebben, mint a napsütéses napokon. Ahogy mindig, akkor is elmúlt a vihar, és egy új nap virradt. Ilyenkor nem szerettem a part közelében lenni; mindenhol kidőlt fák, megrongált háztetők, károk jelentkeztek. És szemét... mindig csak a szemét. Engem egyedül a meleg, életadó víz nyugtatott meg. Ha a tengerben voltam, minden gondom apróra zsugorodott.

Aztán eljött az a nap. Életem sorsfordító pillanata. Szikrázó napsütés simította végig a kék tenger felületét. Éppen búvárkodtam, és csak úgy poénból üldöztem a halakat. Nem voltam éhes, a halászatot későbbre tartogattam. Nem vettem észre, ahogy egy fekete árny szegődött a nyomomba, s lassan mellém ért. Olyan nagy volt, hogy hirtelen nem is tudtam kikerülni, vagy elbújni előle. Éppen egy másodpercem volt felfogni, hogy ott van mellettem, amikor megéreztem, hogy valami körbevette a testemet. Egy háló volt az. Beleakadtam. Persze próbáltam tiltakozni, ficánkolni, kicsusszanni a réseken, de nem volt menekvés. A háló, akárcsak egy nagy marok, úgy szakított ki engem anyám helyett anyám, a tenger biztonságos, ölelő karjai közül. Sírtam volna, ha lettek volna könnyeim, ugyanis már a levegőben megkezdődött szenvedésem.

Nem tartott sokáig az út, hamar egy halászhajó fedélzetén kötöttem ki. Ekkor folytatódott a kálváriám. Vergődtem, hiszen mindenáron ki akartam szabadulni a háló kuszaságából. Meghallottam, ahogy döngő léptek közelednek felém. Láttam, ahogy a halászok ott voltak a nyakamon, széles mosollyal ajkukon kiabáltak egymásnak. Ekkor rájuk is förmedtem:

– Hé, ti ott! Mit akartok tőlem? Tegyetek vissza a tengerbe, édesanyám hívogató karjai közé!

De ők nem válaszoltak, csak röhögtek, majd kivonták késeiket. A hajópadlón, a hálóban vergődve próbáltam elszaladni előlük, futni az életemért…  Kétségbeesésemben összevertem magam a deszkákon. De ők nem könyörültek meg rajtam. Akárhányan csak voltak, mind rám vetették magukat. Egyet egy gyors mozdulattal le is vetettem magamról, hogy az majdnem a tengerbe veszett, de a többiek nem engedtek. Levegőért kapkodva, kitágult tekintettel néztem bele az alattam elhúzódó kékség szemébe.

– Anyám, ments meg! – kiabáltam a habok felé, de azok nem válaszoltak. Csak a halászok kurjongatása és a szél zúgása töltötte be tompuló elmém, amikor megéreztem a fájdalmat. A kések belém martak. Ahány halász csak volt, mind nekem esett. A kezemet, lábamat fűrészelték fogas késeikkel, majd a levágott részeket jégre tették. Én csapkodtam, ellenálltam, de ők csak még jobban szorítottak. A fájdalom egészen a bensőmbe hatolt. Sokáig tartott, míg az utolsó végtagom is jégre került. Megcsúfítottak, megcsonkítottak. Az egész fedélzetet betöltötte a sebeimből bugyogó vér. Az egyik majdnem elcsúszott rajta, de aztán megkapaszkodott és újra nekem esett. A végén már nem volt mivel ellenállnom nekik. Az összes kezem, összes lábam ott hevert a jégen, miközben az élet még ott üvöltött bennem. Csak a fájdalomra tudtam gondolni és a tömérdek vérre, mely még mindig bugyogott felszakított sebeimből. Nem kaptam levegőt, éreztem, hogy hamarosan megfulladok, amikor történt valami.

               A halászok közül páran felemeltek, majd áthajítottak a hajó korlátján vissza, egyenesen anyám ölébe. De bármilyen kegyes is volt velem rövidke életem során az óceán, nem adhatott nekem gyógyulást. Ott születtem, a tenger meleg keblén nevelkedtem, és ekkor értettem meg, hogy ez lesz a sírom is. A testem tehetetlen kőként zuhant bele a mélységes óceánba. Ha felnéztem, nem láttam mást, csupán a hullámokon áttörő napsugarakat, és a véremet, mely kígyóként cikázott fölöttem, miközben én egyre süllyedtem. Végül megéreztem a tompa puffanást. Még éltem. Még volt bennem egy apró szikra, mely nyomorúságos életemhez kötött engem. Ekkor a halászhajó elhúzott fölöttem, és én kész voltam meghalni, hogy aztán testem egy része a tengeri állatok zsákmányául szolgáljon. Ez volt az élet nagy körforgása. Szabadnak születtem, s megalázottan, kezek, lábak nélkül haltam meg. A fulladás szélén álltam, amikor lelki szemeim előtt megláttam egy kedves arcot. Anyám, a tenger szólt hozzám, de már nem értettem, amit mond. Kezeit kinyújtotta felém, végigcirógatta arcomat, s egy utolsó csókot lehelt szürke homlokomra.

***

Peking egyik impozáns éttermében egy pár rendelni készül. A lány vállig érő, fekete hajának egy része össze van fogva a feje tetején. Vékony testére egy fehér ruha feszül, szandált hord a lábán. A férfi elegáns, öltönyös üzletember, a húszas éveinek közepén jár. Mindketten izgatottak, de a férfi talán jobban. Fekete pillantásába némi türelmetlen vágyakozás vegyül. Tökéletesnek látja a lányt, olyannak, akivel az egész életét eltöltené. Pezsgőt rendelnek, majd, amint a pincér felszolgálja számukra az italt, a férfi veszi a bátorságot, és letérdel a lány elé kezében egy gyűrűvel. A lány a szája elé kapja a kezét, a meghatottságtól könnyek gyűlnek mandulaformájú szemében, majd a férfi nyakába ugrik. A pincér illedelmesen kivárja a jelenetet, majd csak azután veszi fel a rendelést:

– Mit hozhatok? – kérdezi.

– Ma ünnepelünk. A legjobbat mindenből! Mit ajánl?

– Esetleg ajánlhatom a cápauszonylevesünket? A ház specialitása.

A pár egymásra néz, majd bólint. A férfi tudja, hogy kész vagyonba kerül a két adag leves, de nem érdekli őt, hiszen szerelme igent mondott. Ezen a napon ünnepelni kell, így nem fukarkodhat. Ekképp váltam én, az óceán egykori fenséges királya eledelükké.

Vége

Ha Te is részt szeretnél venni különböző történetek írásában, csatlakozz Aurora Lewis Turner és olvasói világa c. csoporthoz! 

© Aurora Lewis Turner