Aurora történetei

Kép forrása: Internet

Egyszer régen, az égszínkék vízen túl, a tarkálló korallok gyűrűjén át, ott, ahol a tenger kékből feketére vált, az óceán legmélyebb részén állt a Csontpalota, s abban élt a Holtkirály. Kék szakállát alga fedte, csontkarjára itt-ott kék bőr feszült, zöld halfarka pikkelyeit apró halak rágták. Bálnacsontból épült palotája drágakőként ragyogott az örök feketeségben. Lámpáshalak úsztak a palota körül, megtörve az éjsötétet, de a tengeri holtlelkeknek sárga volt a szemük, kiválóan láttak a tengerfenéken.

A Holtkirálynak hét lánya volt, mindet ugyanúgy szerette, kivéve a legkisebbet. A legkisebbik volt a legkalandvágyóbb, a legengedetlenebb. A Holtkirálynak meg is gyűlt vele a baja, mégis ő volt a szíve csücske. A Legkisebbik Holtleány nem győzte kivárni, hogy tizenhat éves legyen. Nővérei persze évről évre betöltötték ezt a kort, és neki végig kellett néznie, ahogy azok a felszínre úsztak, hogy hajósokat csábítsanak hangjukkal a tenger legmélyére. Minél több, és minél tisztább lelket sikerült a tenger fekete karjai közé hívniuk, annál hosszabb életet nyertek a halál birodalmában. 

A Legkisebbik Holtleánynak volt a legszebb hangja. Gyakran énekelt, vagy dúdolt a tenger alatt, s a feje fölött sikló hajókról önszántukból ugrottak le a gyanútlan áldozatok. Ilyet nem láttak korábban. Évről évre kísérte nővéreit egyre a felszín felé, de sosem érhette el azt, nem tarthatott velük. Szomorúsággal szívében hallgatta kalandjaikat. Minél több és tisztább lelket nyertek az Óceánnak, annál fényesebben ragyogtak. Egyik a másikat túlszárnyalva dicsekedett, ami miatt a Legkisebbik Holtleány egyre szomorúbb lett, s egyre sürgette volna az idő múlását. Nagymamája türelemre intette, bár már több száz éves volt, mégsem tűnt többnek, mint aki három évtizedet élt. Halfarkán fekete piócák csüngtek. Azt mondta, azért, mert a tenger alatti élet fájdalmas, és a fájdalom minden holtléleknek osztályrésze. Ő mondta el a Legkisebbik Holtleánynak, hogy a népüknek nincsen halhatatlan lelke, azt a hajósok tiszta lelkéből nyerik, ezért élhetnek több száz évet. Nehezen szaporodnak, de amíg embereket csábítanak a víz alá, addig örökké élnek. 

A Legkisebbik Holtleány a nagymamája intelmeit megfogadva indult el nővéreivel a tenger felszíne felé a tizenhatodik születésnapján. Sötét szíve izgatott kőként ült testében, amint meglátta az előtte lévő hajót, a Koponyasziget közelében. Megköszörülte torkát, és dalra fakadt. Egymás után ugrottak a matrózok a tenger fehér tajtékai közé, kivéve egyet. Amint megpillantotta a Herceget, aki a hajót kormányozva próbálta minél távolabb vinni tőle a bárkát, a szíve megmozdult halott mellkasában. Mintha a férfi meg sem hallotta volna a hangját, úgy küzdött ellene, hogy mentse legénységét.

A Legkisebbik Holtleány hangosabban énekelt, énekétől feltámadt a szél, vihar kerekedett. A herceg fekete hajába belekapott a vad szellő, cibálta fehér ingét, de kitartott. A Legkisebbik Holtleány tudta, hogy a Hercegnek bátor a szíve, és erős a lelke. Ha őt megszerzi magának, akár több száz évig is lakmározhat lelkéből. Keblére vonta vérvörös haját, kilógó bordái fölött megigazította kagylónyakláncát, és a hajó után eredt.

Egyre hangosabban énekelt, sokan hullottak a tengerbe, mígnem egyetlen lélek maradt csak a hajón: a Herceg. A Legkisebbik Holtleány hangja az égig szállt, a vihar darabjaira törte a hajót, de akkor már közel volt a part. A Herceg halált megvető bátorsággal harcolt a varázslat ellen, mígnem a vízbe került. A Legkisebbik Holtleány kettőt csapott halfarkával, és azonnal a hercegnél termett. Megragadta a karjánál fogva és csak húzta, húzta őt a végtelen mélység felé. A Herceg hiába kapálózott, hiába ellenkezett, nem volt menekvés a halál jeges karmaiból. Végső elkeseredésében megragadta és maga felé fordította az elmúlás leányát. Zöldes arcát akkor egyszerre találta félelmetesnek és csodaszépnek. Nem maradt sok levegő a tüdejében, igy azonnal cselekednie kellett. Ajkát a Legkisebbik Holtleány ajkára tapasztotta, és a reménytelenek utolsó leheletnyi reménységével lehelt csókot ajkára. A Legkisebbik Holtleány meglepődött, s önkéntelenül elengedte a Herceget. A Herceg utolsó kétségbeesett karcsapásaival menekült el a tenger halált hozó ringatásából. A Legkisebbik Holtleányban megdobbant valami, ami eddig halott és jeges volt.

Reggel, amikor visszatért nővéreihez, atyjához és a nagymamájához, nem szólt semmit, csak némán a szobájába vonult. Napok teltek el, s elmerengett. Vajon miért nem hatott a Hercegre éneke? Vajon milyen mágia volt, amit az ajkával és egyben vele tett? Halott szíve megdobbant, és egyre hevesebb ütemre váltott, amint rágondolt. Tudta: egyetlen lehetőség van, hogy visszanyerje ép eszét és régi életét; ha a Herceget a mélybe csábítja. Onnantól kezdve minden egyes nap felúszott a Herceg palotájához, de ő nem mozdult ki onnan. Épphogy megmenekült, nem szállt újra hajóra. A Legkisebbik Holtleány tudta, ha a Herceg nem jön el hozzá, neki kell elmennie a palotába. 

Gondolt egyet, és meglátogatta a Tengeri Tündért. Ő volt a legbölcsebb a tenger mélyén a holtak között. A Legkisebbik Holtleány meg sem állt a tündér barlangjáig, ahol megtalálta a gyönyörű, fehér hajú, babaarcú tündért, kinek úszói átlátszó szárnyakként területek el vállai fölött. 

— Gyere csak, gyermekem! Tudom, miben lehetek segítségedre — invitálta. — Szíveden nagy bánat ül, amióta találkoztál az Élők Hercegével.

— Nekem is élővé kell válnom ahhoz, hogy beteljesítsem sorsomat, és a tenger mélyére csábítsam őt.

— Megteszem, amit kérsz, de minden varázslatnak ára van. Három napod lesz a tengerbe csábítani a Herceget. Ha ez sikerül, örök életet nyersz a Halál földjén, idelent. Ha letelik a három nap, és a Herceg életben van, akkor meghalsz, elporladsz, mintha nem is léteztél volna. A varázslatért nem kérek mást, csak a hangodat. 

— Legyen — nyújtotta a kezét a Legkisebbik Holtleány. A tündér megrázta a kezét, és egyetlen úszójának suhintására a Legkisebbik Holtleány élővé változott. Tüdeje égett, kívánta az oxigént, zöld halfarka eltűnt, helyére láb került, bordáit bársonyos bőr és hús nőtte be. Haja vérvörös színe megváltozott; világos vörössé szelídült. 

Nem emlékezett arra, hogy jutott el a Herceg palotájáig, csak a nap sugarait érezte meztelen bőrén, a puha homokot teste alatt, és a lágy szellőt hajában. Halászok találtak rá és a palotába siettek vele. Hamar elterjedt a híre, hogy egy gyönyörű lányt halásztak ki a tengerből. A Király is magához hívatta. A Legkisebbik Holtleányt addigra felöltöztették, és még elbűvölőbb lett, mint előtte bármikor. Nem csoda, hogy a Herceg azonnal beleszeretett, amint meglátta őt. Befogadta magához, finom étkekkel kínálta őt. A Legkisebbik Holtleányt elbűvölte az étel íze, amit még sosem kóstolt, az illatok, amiket még sosem szagolt, és a Herceg, akinek fogalma sem volt arról, hogy egyszer ő vitte majdnem a halálba. Holtként kísérteties volt és rémisztő, élőként pedig igazi hercegnő, akinek szépségével más nem vetekedhetett. Néha hiányzott neki a tenger mélye, a családja, de tudta, hamarosan újra látja őket... Amit bevégezte feladatát. Csakhogy minél több időt töltött a Herceggel, annál kevésbé tudta őt bántani. Megismerte az élők világát, annak fénye elbűvölte őt, mint gyertyaláng a sötétség gyermekét. Ha pedig a Herceggel volt, szíve egyre hangosabb ütemre váltott. Szavak nélkül is megértették egymást, sokat nevettek együtt. Mintha a teremtő is egymásnak kreálta volna őket, mint a Napot és a Holdat. Az utolsó estén a tengerparton sétáltak. A Legkisebbik Holtleány ledobta magáról cipellőjét és a friss vízbe ugrott. Maga után intette a Herceget, aki zsebre dugott kézzel állt és hezitált. 

— Tudod, amióta egyszer majdnem elragadott a tenger mélye, azóta félek a víztől, nem megyek be.

A Legkisebbik Holtleány elővette legbarátságosabb mosolyát és újra maga után intette a Herceget. A férfi még hezitált egy darabig, majd elindult a habok felé. 

— Tudod, mit? — nevetett hangosan, amint kézen ragadta a Legkisebbik Holtleányt. — Melletted nem félek. 

A Legkisebbik Holtleány keze megremegett, miközben a Herceget egyre beljebb próbálta vonni a tengerbe. Már nem kellett sok, hogy elmerüljenek, és akkor az örvények segítségével a mélybe rántsa, de aztán rájött, képtelen rá. Nem tudja megtenni. Szomorúvá tette a tudat, hogy létezni fog egy olyan világ, aminek a Herceg nem lehet a része.

Amilyen gyorsan csak tudta, a part felé vonta a Herceget, nehogy meggondolja magát. Elküldte őt magától, és a puha homokra rogyott, hogy ott leljen rá a pirkadat, és azzal együtt a megsemmisülést hozó örök halál. Meglepődött, amikor megpillantotta a vízből kiemelkedő nővéreit. Fejükön haj helyett tengeri kígyók nőttek, elcsúfítva őket. A Legkisebbik Holtleány némán kérdezte őket. 

A legidősebb ezt felelte:

— Beszéltünk a tündérrel, a hajunkat adtuk cserébe ezért a tőrért. Ha megölöd vele azt, aki a Hercegnek a legkedvesebb, és a vére a lábadra hull, akkor visszatérhetsz hozzánk, és olyan lesz minden, mint régen.

— Meg kell tenned. Siess! Hajnalig van csak időd — sürgette másik nővére. A Legkisebbik Holtleány a tőrt megragadva sietett vissza a palotába, meg sem állt a király szobájáig. A tőr megremegett a kezében, mivel tudta, mennyire fájna a Hercegnek apja halála. De az még jobban, ha tudná, ő ölte meg.

A tőrrel kezében visszaballagott a partra. Akkor pirkadt éppen, közel volt a végleges elmúlás. Az Élők és a Holtak birodalma egyaránt kitaszította őt. Ekkor jutott eszébe: meg kell ölnie azt, akit a Herceg a leginkább szeret... Megforgatta kezében a tőrt és a saját szívébe szúrta. Skarlátvörös vére a lábára folyt, s abban a pillanatban visszaváltozott Legkisebbik Holtleánnyá. Maga a Halál hét tengere látta a lány önzetlenségét és cserébe azonnal holtlénnyé változtatta a Herceget. Mivel mindketten voltak egykor élők és egykor holtak, egymás lelkéből táplálkozhattak, nem kellett hajósokat ölniük. S úgy ragyogtak, mint a legfényesebb csillag a tenger mélyén, s tetszik ezt addig, amíg állnak a Hét tenger tartóoszlopai.

Aki nem hiszi, üljön hajóra és ússzon utána...