Aurora történetei

Kép forrása: pixabay

Ez a novella születésnapi ajándékként készült az Aurora Lewis Turner és olvasó világa. c. csoport szavazatai alapján. 

A megadott szempontokat a novella végén közlöm.

Hogy rossz, vagy éppenséggel áldásos szokás-e a fürdőkádban olvasni, azt mindenki döntse el maga. Persze pusztán az olvasás tevékenysége nagyon hasznos tud lenni: fejleszti a koncentrációt, csökkenti a stresszt, formálja a memóriád és a gondolkodásod. Elvégre a szöveginterpretációban a jobb félteke alsó frontális… Ja, várj! Ez nem az a szöveg.

Szóval gyakran olvasok a fürdőkádban. Hogy miért? A jó ég se tudja, egyszerűen gyerekkorom óta így van. Nekem mindig is ez volt a wellness. És azzal, hogy saját könyveim jelentek meg, manapság sincs ez másként.

Egyik ilyen alkalommal tudtam, hogy csak fürdésnél lesz időm bogarászni a könyveimet, kerestem bennük valamit. De nem akartam zaklatott keresgélésem közben jól eláztatni a saját példányaimat, ezért megkértem a férjemet, hogy hozza be a telefonomat és az e-bookokat rajta.

– Tessék – adta be a készüléket, a panellakásokra jellemző, aprócska fürdőszobába.

– Basszus, tizenöt százalékon van – húztam a számat. – Hozd be a töltőt is! Köszi.

– De ha beleejted…

– Nem leszek olyan béna – nyugtattam, de ő csak egy pillanatnyi átható pillantással válaszolt, hiszen ismert, majd behozta a power bankot, amit szerencsére nem kellett bedugni a konnektorba. Aztán elmerültem a habokban, és teltek a percek a könyveim görgetésével. Amikor már megtaláltam, amit akartam, ideje lett volna kimászni a kádból, mert a víz alaposan elhűlt. Egyik kezemben a telefonnal, másikban a törölközővel ügyetlenkedtem, amikor ráléptem a nedves kilépőre, és megtörtént a baj. A kilépő ugyanis úgy gondolta, hogy jobb megvadult paripát játszani a két négyzetméteres fürdőben – amibe amúgy is alig fért el –, mint nyugton maradni, így megbokrosodott. Nekem pedig a telefonnal és a törölközővel kezemben egyszerűen a fizikai képességeim határát súroló jelenség lett volna, hogy még kilépőt is szelídítsek, így megadtam magam a gravitációnak. A fejemet bevertem a falba, a lábam olyan pózban került az égbe, amire magam sem gondoltam, hogy képes vagyok, és beletoccsantam a fürdőkádba, aminek szegélyébe újra bevertem a fejem. Innentől kezdve jött a filmes képszakadás.

***

Először a hideget éreztem a csontjaimba hatolni, aztán valamit, ami a lábamat nyaldosta. A fejem felett mintha helikopterek köröztek volna, és mintha tenger zúgott volna a közelben. A fejemet fogva ültem fel, és rájöttem, tényleg van valami, ami nyaldosta a lábam, méghozzá egy kóbor kutyának tűnő, zilált állat. Gyorsan magam alá húztam a kérdéses végtagot, és egy pillanatra ugyanakkora ijedséggel szemünkben néztünk össze az állattal, mielőtt elfutott. Valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy megmozdul a vacsorája. Én pedig azt nem gondoltam volna, hogy éjszaka egy ismeretlen tengerparton ébredek egy szál törölközőben, amit akkor megpróbáltam minél alaposabban magam köré csavarni.        

            Körülnéztem. Tiszta volt a képlet: valahonnan ruhát kell szereznem, és mivel a tengerpart egy óriási metropoliszhoz tartozott, adta magát az ötlet, hogy elinduljak a város irányába. Igen, a város… Első ránézésre rögtön a Sin City film jutott róla eszembe, hiszen ugyanolyan felhőkarcolók magasodtak ott, a település monumentális és szürke volt, csupán a fel-felvillanó szirénák és reflektorok világították meg az épületeket. Valami elsuhant a fejem fölött, de a sötétség miatt alig láttam belőle bármit, viszont a tudat nem nyugtatott meg. Behúztam a nyakam, és elindultam, hogy a törölközőt valami hasznosabb ruhára cseréljem, amikor megláttam az egyik kuka mellé hajtogatott holmikat. Nem gondoltam volna, hogy ekkora szerencsém lesz. Már csak amiatt kellett szurkolnom, hogy olyan szagú darabok legyenek, melyek felvételekor nem jön rám az öklendezés. Legnagyobb meglepetésemre, ha nem is kellemes Coccolino szagú viselet, mindenesetre alig használt ruha volt. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy vegyem magamra. Leültem a padra, aztán magamra húztam a nadrágot, majd a törölközővel szerencsétlenkedve valahogy az inget is sikerült magamra kanyarítanom. Kicsit nagy volt rám a viselet, de a célnak megfelelt. Azt vettem észre, hogy az ingen különféle felvarrók díszelegtek, akárcsak rangjelzések az egyenruhákon. Mezítláb csattogtam végig az egyébként kellemesen meleg aszfalton.

            Gondoltam, a következő lépés az lesz, hogy betájolom magam, és kicsit összeszedem a gondolataimat. De aztán történt valami, ami még jobban összezavart. Az egyik óriási felhőkarcoló oldalában megkapaszkodott, és fülsüketítő hangot adott ki egy rendőrségi pteronodon. Igen, egy valódi, repülő dinoszaurusz. A hátán egy alak ült, és lámpájával a kihalt utcákat pásztázta. Ismét behúztam a nyakam, mivel ha ilyen járgányuk van a helyieknek, akkor inkább nem akartam bajba kerülni. Másrészt meg ismét a Sin City és benne a korrupt rendőrök jutottak eszembe, ezért az egyik lámpa tövében kivártam, hogy elhaljanak a fények, az óriási dinoszaurusz lendületet vegyen, és ismét az égben teremjen.

Próbáltam túltenni magam a tényen, hogy egy több mint hatvanöt és fél millió évvel ezelőtt kihalt hüllő repked a fejem felett, de aztán az egyik ámulat jött a másik után. Ugyanis az utcasarkon befordulva egy koncert kellős közepébe csöppentem. A hangzás az egyik kedvenc zenekaromat idézte, de valami mégis más volt. A színpadot egy tér közepén állították fel, arctalan tömegek hallgatták a hangos metál zenét, akik szerencsére nem törődtek velem. Egy pillanatra nekem is meg kellett állnom, mivel a kivetítő hűen tükrözte a zenekar tagjait. A dobos egy falény volt, ugyanis nem dobverőkkel, hanem saját kitüremkedő ágaival adta a ritmust. A gitáros egy kentaur, a basszusgitáros pedig egy boszorkány volt, aki csak ült, és a varázslatával bűvölte a húrokat, mintha láthatatlan kezek pengetnék a gitárt. Az énekest először nem is láttam, pedig kerestem, mire megpillantottam egy apró, zöld ruhában lévő foltot a színpad fölött. A tündér a legjobb blackmetálosokat megszégyenítő hörgéssel nyomta a koncertet. Először nem is értettem, hogy fért meg egy ilyen aprócska nőben ekkora hang. A zene váltott, és tudtam, hogy az ének rész fog következni, amikor a semmiből megjelent egy medve. Kivártam, hiszen fogalmam sem volt, mit fog belebrummogni a mikrofonba, de aztán leesett az állam. A medve olyan énekhanggal rendelkezett, hogy ledermedtem. Tiszta volt, nőies, teljesen levett a lábamról. Ha az ember nem tudta volna, hogy egy valódi medve énekel, bármely X faktor döntősei egyikének is hihette volna. Tovább is hallgattam volna őket, de aztán újra megláttam azt a rendőrségi pteronodont és úgy éreztem, talán itt lenne az ideje eltűnni.

            Arra mentem, amerre a lábam vitt. Aztán egy afféle angol-típusú pub, vagyis kocsma került az orrom elé. Úgy voltam vele, itt talán összeszedhetem magam kicsit, és kideríthetem, milyen elcseszett helyre is kerültem. A kocsma kellemes, meleg fényeivel csalogatott, de mielőtt beléphettem volna, hátrafordultam, ugyanis rémült sikolyok csapták meg a fülemet. Hátranéztem, és a koncertet egy sárkány oszlatta fel, aki tűzzáport lőtt a tömegre. Ezért jobbnak láttam belépni a kocsmába. A hátamat a bejárati ajtónak döntöttem, és próbáltam megnyugodni. A kocsma legnagyobb szerencsémre üres volt, viszont a kivilágítás úgy maradt, ahogy egykor hagyhatták. A kandallóban nagy lángon égett a tűz, ezért megindultam felé, miközben megkérdeztem:

– Hahó! Van itt valaki? – Nem jött válasz, ezért leültem kicsit átmelengetni megfáradt tagjaimat, miközben arra számítottam, mások is ide fognak menekülni a sárkány elől, de nem jött senki. Amikor kellően megmelegedett csupasz talpam, felálltam, hogy kinézzek az ablakon, de az utca üres volt. Miután körbejártam a hangulatos fogadót, a faasztalokat, a pultot, ahol hordókban állt a sör és a bor, és senkit nem találtam, akié a hely lett volna, kiszolgáltam magam. A pult mögé léptem, és megnéztem, tartanak-e gint meg valamilyen üdítőt. De sajnos nem volt, csak whisky, valami sárgán világító nedű, ami akár uránium is lehetett volna, és egy üveg fekete lötyi. Ezután a hordókat akartam volna szemügyre venni, amikor meghallottam a csilingelő hangot.

Felegyenesedtem, és amikor megpillantottam a betérőt, majdnem eldobtam a kezemben lévő kulacsot. Ezt az alakot senkivel nem lehetett volna összetéveszteni, ugyanis magas, kócos, tetovált, szakállas, csapzott fickó volt, felemás tekintettel.

– Baszki, Jack! – csúszott ki a számon, az egyik regényemre gondolva.

– Azt hittem, egyedül leszünk – lépett közelebb hozzám a férfi, és a pult túloldalára bökött állával. – De sebaj! Tölts nekem egyet, szivi!

– Máris – feleltem, és tekintetem megakadt a fekete lötyivel teli üvegen. Ő közben letelepedett velem szemben az egyik bárszékre. Először elé akartam tenni egy poharat, de aztán úgy voltam vele, úgysem haragszik meg, ha az egész üveget elé lököm.

– Téged aztán jól kiokosítottak rólam, kisanyám. Ez tetszik – vigyorgott, majd meghúzta az üveget, míg én megragadtam egy rongyot, és úgy tettem, mintha azzal foglalnám le magam, hogy a pultot törölgetem. Újra megszólalt az ajtó fölött lógó csengő, ezért felnéztem, és a törlőkendő kiesett a kezemből, hiszen egyik ámulatból estem a másikba. Egy óriási, fekete medve dugta be a fejét az ajtón. Nem hasonlított arra, amelyik az előbb énekelt, mivel sokkal nagyobb, izmosabb és vérszomjasabb volt. Mielőtt még menekülésbe kezdtem volna, a medve teste összement, és hamarosan egy meztelen, csupa izom, barna, kócos hajú, zöld szemű férfi állt előttem. Lesütöttem a tekintetem, miközben Jack hangosan kacagott.

– Csak nem hozott téged zavarba Lloyd barátunk? – villogtatta fekete-zöld színű tekintetét, majd a semmiből előhúzott egy nadrágot és a meztelen férfinek dobta. – Tessék, haver. Csak hogy érezd a törődést.

– Azt már éreztem korábban is – vette magára a nadrágot Lloyd, mire rápillantottam, és megláttam rajta a megannyi lőtt és szúrt sebet, amiből még mindig szivárgott a vér. – És nem vagy a haverom – pillantott Jackre ellenségesen.

– Mi van veled, csacsi, öreg medvém? – feszítette a húrt Jack, amire Lloyd torkából hangos morgás tört elő. – Eléggé búvalbaszott baszarék vagy sérülten.

– Addig baszakodsz, öreg, míg te is az leszel! – fenyegette őt Lloyd. – Engem a medve meggyógyít – ért csupasz mellkasához, amin lévő sebeibe megült a medveszőr. Azt kihullatva pedig a bőre olyan volt, mint újkorában –, de neked egyszer kell csak megdöglened.

– De képzeld, nekem is van ám karmom – varázsolt kezére karmos kesztyűt, míg én whiskyt töltöttem Lloydnak, s amint kiitta a poharat, újratöltettem, ahányszor csak kívánta. – És van egy-két trükk a tarsolyomban – változtatta Lloyd poharában lévő whiskyt vízzé egyetlen varázsütésre. Ettől a medveerejű férfi felmordult, és kész lett volna vérbosszút állni a pofátlanságért, mire én önkéntelenül közbeszóltam:

– Álljatok le! Az a baj, hogy túlságosan ugyanolyanok vagytok.

– Mi? Én ezzel a hippivel? – kérte ki magának Lloyd, Jackre mutatva.

– A kis csajnak igaza van. Te medvévé, én hiénává tudok változni. Hasonló sors, hasonló problémák. Neked is bele szokott ragadni a szőrödbe, ha kakilsz? – vigyorgott Jack, de Lloyd először ellenségesen fordult felé, majd elvigyorodott.

– Szerinted mire van az erdő és benne a fű meg a levelek? Dísznek? – felelte Lloyd, de már vigyor bujkált szája szegletében. – Engem az szokott zavarni, hogy nem emlékszem dolgokra, a medve miatt...

– Vagy a sok whiskytől – tette hozzá Jack.

– Az még a jobbik eset – itta ki az újra alkohollal teli poharát a férfi. – Addig még nem éltél, amíg nem voltál bolhás. Szar egy érzés…

– Ja, valóban szar lehet. Akárcsak a bélféreg. Elárulom neked, titkon féreghajtót szoktunk csempészni az Akadémián az elsősök italába, biztos, ami biztos… – tette hozzá a Hiéna vigyorogva, mire megköszörültem a torkomat, és mindkét férfi rám nézett.

– Bátor dolog viselni az egyenruhát ezekben az időkben, kislány. Ha nem lenne csajom, tutira megkérdezném, hogy hátrajössz-e velem – pillantott rám Jack csillogó szemmel, ami miatt tagadhatatlanul zavarba jöttem.

– Jobb is! Nekem nincs. Helyetted hátraviszem én – jelent meg kisfiús mosoly Lloyd arcán, ami miatt még jobban elszíneződhetett az arcom, mivel éreztem, hogy ég.

– És Auróra ugyan ki, ha nem a csajod? – vágta rá Jack.

– Nincs kimondva, így szabályok sincsenek – vonta fel a szemöldökét a kócos, borostás alak.

– Srácok! Nem azért vagyunk itt, hogy engem fűzzetek – csóváltam a fejem.

– Ez igaz – törődtek bele láthatóan a gondolatba mindketten. Azt csak nem mondhattam nekik, hogy mivel én vagyok az anyjuk, nem is lenne helyes… De aztán elterelődtek a gondolataim, mivel az ajtó újból csilingelt, és két férfi lépett be a fogadóba. Ismét leesett az állam, hiszen a másik kettő is az én fiam volt. Míg Hunter fekete hajú, kék szemű, magas és gyors istenség, Vincent hosszú, fekete hajú, ködös, kék tekintetű szörnyvadász volt. Ahogy néztem őket, köztük is felismertem a párhuzamot.

– Baszki – jött a számból önkéntelenül.

– Na, csak hogy itt vagytok! – fordult feléjük Jack. – Végre kezdhetjük a tárgyalást.

– Ja, bocs, hogy késtünk. A cimbora levágott pár árnyékkatonát, míg ti itt kocsmáztatok – törölgette véres kardját Vincent, miközben Hunter számolt be az eseményekről. – Én is összetörtem pár csontot. 

– Italt? – bukott ki belőlem a kérdés, mire az összes kék, zöld és felemás tekintet rám szegeződött.

– Te ki vagy? – kérdezte Vincent, homályos pillantását rajtam tartva. – Nem látom a jövőd.

– Talán mert tizennyolcas karikát kéne rárakni, és te ahhoz még kisfiú vagy – vigyorgott Jack, mire Lloyd is elnevette magát, aztán rágyújtott.

– Ne füstölögj! A kis csaj úgyis egy igazi férfit választana – kacsintott rám Lloyd, mire én kihúztam magam.

– Miért is kéne választanom? – kérdeztem kihívóan, miközben Jack és Lloyd hangosan felnevetett, és éhes tekintettel mért végig. – De nem emiatt vagyunk itt, srácok – törtem le a lelkesedésüket újra, amint a pultból elővettem az aranyló folyadékot, amit Hunter elé tettem, majd Vincentnek is töltöttem „sárkányvérre” keresztelt sört, aminek tényleg vöröses volt az árnyalata. Közben persze fogalmam sem volt, miért voltunk ott, de azt tudtam, hogy nemhiába gyűltek össze a „fiaim”.

– Igaz is. Meg kell találnunk Oliviát – telepedett a pulthoz Vincent egy alaprajzzal kezében.

– Akárcsak Lunát – bólintott Hunter, mire Jack és Lloyd egymásra nézett.

– Az Árnyékmester tanulja csak meg szépen, hogy nem baszakodhat velünk – bólintott Lloyd.

– Ha már elmegyünk, Amayát se hagyhatjuk ott – vont vállat Jack.

– Ja, te voltál a legjobban kibukva, haver, amikor elvitte – villogtatta rá Lloyd zöld tekintetét.

– Ne essetek egymásnak! A lényeg, hogy már tudjuk, hogy szerezzük vissza őket – hajolt az alaprajz fölé Hunter.

– A terv kurva egyszerű. Ti mentitek a csajokat, mi Lloyd barátommal – veregette hátba a férfit Jack, amitől a medveerejű alak ellenségesen bámult rá –, kicsináljuk az Árnyékmestert.

– Ha ő nincs, elmúlik az örök sötétség a város fölül, az emberek megmenekülnek – bólintott Vincent.

– Mi meg fogjuk a csajokat és elvágtatunk velük a naplementében – villantott időtlen mosolyt arcán Hunter.

– Én nem bízok benne – csóválta a fejét Vincent, miközben rám pillantott.

– Nagyon tökös, aki ennyi kitüntetést visel – vetette fel Lloyd.

– Igen, a kitüntetés rendben van, de nem visel cipőt – pillantott csupasz lábamra, s ekkor éreztem meg, hogy lebuktam. Ismét az összes kék és zöld, vagy éppen felemás színű szempár felém fordult, és én nem találtam a szavakat.

– Ki vagy te? – szorult a karom köré Hunter szorítása.

– Válaszolj, kölyök! Ki vagy te? – villogtatta Lloyd fenyegetően zöld tekintetét. És tényleg nem tudtam, mit mondjak, de nem is kellett válaszolnom, mivel beszakadt a kocsma teteje, és egy valódi pteronodon jelent meg ott, ami hangosan a jelenlévőkre üvöltött. Az alak a lény hátán bukósisakot viselt, így nem láttam az arcát, de határozottan nőies alkata volt. Aztán leszedte magáról a sisakot, és én majdnem elájultam. Ugyanis saját magammal néztem farkasszemet. A nő egy puskát szorított a vállához, amit egyenesen Hunterre emelt.

– Ha háromból egyszer eltalállak, istenke, a macit szeretném hazavinni – vigyorgott a nő pszichopata mosolyával, mintha csak vurstliban lőne éppen célba, majd Lloydra pillantott és meghúzta a ravaszt.

Nem tudtam, mi történt, csak azt érzékeltem, hogy Hunter teste hátrahanyatlik, miközben Jack azonnal bénító varázst küldött rám, de elléptem a hatósugarából. Vincent kardot rántott, Lloyd pedig kész volt medvévé változni. A nő a dinoszauruszon megragadott, és sürgetett, hogy üljek fel a háta mögé. Mivel ismertem a fiaimat, úgy éreztem, nincs más megoldás. Felugrottam az alteregóm mögé, megkapaszkodtam benne, és hagytam, hogy a pteronodon oda vigyen, ahova csak a kedve tartotta.

              Hamarosan a házak között találtam magam, ahogy egyre emelkedtünk. Hátranéztem, és megpillantottam, ahogy egy óriási medve ugrik utánunk, de túl magasan voltunk. Hunter előbb még a földön, aztán a levegőben termett, de aztán a nő egyik kezével a gyeplőt szorította, másik kezével pedig ismét Hunter mellkasára célzott és meghúzta a ravaszt. A férfi a lövéstől lezuhant. Önkéntelenül utánafordultam, mivel nem akartam, hogy baja essék, de aztán betört a beton, a férfi leporolta magát, és csak bámult utánunk.

***

Érdekes helyre jutottunk, ami olyan volt, akár egy gyárépület, vagy egy katonai bázis. Kísérőm leugrott a pteronodonról, és egy előre kikészített vödörből disznócombbal kínálta, miközben megvakargatta az óriási állat pofáját.

– Ki a mami kedvence? Na, ki az? – gügyögött neki. Legnagyobb meglepetésemre az állat hangos, dorombolásszerű hanggal viszonozta a kedvességet. A nő lekapta magáról a bukósisakot, és rám nézett.

– Öltözz át, nevetségesen festesz ebben az egyenruhában! – dobott oda nekem kényelmes póló-farmer kombinációt. Amint átcseréltem a ruhám, még sportcipőt is kaptam.

– Na, végre! Vártunk már téged.

– Engem? – kérdeztem értetlenül. – Miért támadtak meg a fi… azok a fickók, és te ki vagy? Miért nézel ki úgy, mint én? Plasztikáztattad magad?

– Ez jó! És még engem tartanak zakkantnak – vigyorgott a képmásom, akinek furcsán csillogott a szeme.

– Hallottam, hogy megérkeztetek – lépett be az ajtóként szolgáló panelen egy másik nő, aki szintén úgy nézett ki, mint én.

– Basszus! Ez tömeges plasztikáztatás? Ez legális?  De miért nem választottatok valaki olyat… Tudjátok? Mint mondjuk Claudia Schiffer volt fénykorában?

– Mert mi te vagyunk, butus – vigyorgott az érkező.

– Statisztikailag nagyobb esélye volt egy újabb lázadás kirobbanásának, mint hogy éppen ma gyere közénk – jelent meg egy harmadik, vagy már negyedik alteregó is. – Úgyhogy üdvözlünk, Au.

– Na, várjatok! Ti mind én vagytok? – A három nő egyszerre bólintott. – Te vagy a kíváncsi Au – pillantottam az először belépőre, te pedig a tudós Au – mértem végig az ingbe, csőszoknyába öltözött jövevényt, mire útitársam felé szaladt pillantásom. – Te pedig a bolond Au?

– Bolond? Ez sértés, kedvesem. Én pszicho Au vagyok – vigyorgott. – Minden őrültséged, féktelen vágyad és elnyomott gondolatod, ami csak ritkán tud a felszínre törni.

– Csodás! – dohogtam. – És mi miért vagyunk itt?

– Gyere, kövess engem – intett maga után pszicho Au.

– Nem lehetne, mondjuk, hogy a tudós Au vezessen körbe? – vetettem fel, de a pszicho csak hangosan kacagott. Nem volt mit tennem, utánasiettem egészen egy helyre, ahol pszicho Au golfütőt vett a kezébe. Nem értettem, minek. Egyfajta erkélyszerű kitüremkedésen állt, de nem volt korlátja. A földre helyezett egy golflabdát is, majd lendített az ütőn, s eltalált valamit, ami hangosan nyöszörgött. Odaléptem pszicho Au mellé, ahonnan láttam a célpontot: majdnem elájultam attól, amire bukkantam. Egy-egy kör alakú, óriási tányérszerű valamire voltak kifeszítve azok, akiket a fiaim kerestek. Ott volt Olivia hercegnő, Lloyd Aurórája, Amaya és Luna is. A szájukat bekötötték, mind a négy végtagjukat a forgó szerkezethez lakatolták.

– Basszus! Mi vagyunk az Árnyékmester, igaz? – pillantottam rá pszicho Aura, aki ez alkalommal Lunát találta el a golflabdával.

– Pontosan. Mi kínozzuk a kis szereplőinket. Ha nem lennénk, mindenkit felzabálna az unalom. Lenne madárcsicsergés, napsütés, rend és béke, amitől komolyan hánynom kell. Bleah – nyújtotta ki a nyelvét, és az ujjával rámutatott, mintha tényleg hánynia kellene. – De ehelyett az élet csupa móka és izgalom. Anarchia és káosz, no meg persze teljes sötétség.

– És az neked rendben van, hogy odakint a szemem láttára embereket emésztett fel a sárkánytűz? – Eddig bírtam. Kiakadtam a történteken.

– Ja, tényleg – röhögött pszicho Au, miközben én arra számítottam, rossz néven veszi a kérdőre vonást. – Most a sárkánytűz, előtte meg volt az emberek feláldozása az istenekért. A halhatatlanok tényleg jó fejek. Azelőtt meg az árvíz, vagy az árvíz az a halálos átok-betegség előtt volt? Már nem is emlékszem. – Elhallgatott, majd kétkedve végigmért. – Te nehogy para Au legyél!

– És mire jó ez? Árnyékmestert játszani, kínozni az embereket, és őket – mutattam a kikötözött lányaimra.

– Mert ez az élet rendje. Mi kínozzuk a szereplőinket, ők meg vagy túlélik, vagy nem. Ne legyél már a becsület bajnoka, mert komolyan kihullik a hajam tőled!

– Lloyd eljön értük, akárcsak Jack, Vincent és Hunter. Mit akarsz kezdeni egy halhatatlan medvével, egy varázsolni tudó Hiénával, egy szörnyvadásszal és a kardjával, valamint egy halhatatlan istenséggel?

– Hát, tulajdonképpen lenne ötletem, mit kezdenék a vadásszal és a kardjával – vigyorodott el pszicho Au.

– Fúj! Ne már! Ők a fiaink!

– Igen, de valld be, titkon neked is összefut a nyál a szádban, ha csak rájuk gondolsz.

– Mi vagyunk az anyjuk… Különben is, férjnél vagyok.

– Akárcsak mi, butus – tette hozzá tudós Au. – Éppen ma tizennégy éve és hét hónapja ismerkedtünk meg vele.

– Rendben. Akkor tegyetek úgy, ahogy akartok, és én is úgy teszek, ahogy én akarom.

– Nem – állított meg pszicho Au a golfütő végével, aminek markolatát aztán felém fordította. – Egy ütés. De ne bénázd el!

– Én nem…

– Ugyan már! Tudom, hogy élvezni fogod. Tessék – adta a kezembe az ütőt, majd elővett egy labdát. Felsóhajtottam, és végignéztem a karaktereimen. Valóban nem tudtam volna olyat mondani közülük, akit ne kínoztam volna eléggé a története során. – Mi lesz már? – sürgetett az alteregóm.

– Rendben – emeltem magasba az ütőt, hogy lesújtsak, miközben pszicho Au a falnak támaszkodva várt. Ekkor született meg bennem az ötlet. Meglendült a kezem, és egyenesen pszicho Aut találtam gyomron. – Igazad volt. Tényleg élveztem – tettem hozzá. Amíg az összes Au sokkhatás alatt állt a szemtelen tett miatt, én nekifutottam, majd elrugaszkodtam a földtől. Egyenesen Amayának préselődtem, aki ettől felnyögött. Leugrottam az állványról, majd a lány kötelékeihez nyúltam, hogy kiszabadítsam őt.

       Ebben a pillanatban rázkódott meg az épület, majd betört a panel, ami elválasztott bennünket a külső folyosórendszertől, s megjelent ott négy férfi. Tudtam, hogy félreérthető volt a látvány, mivel úgy tűnhetett, nem elengedni, hanem éppen megkötözni készülök Amayát, ezért Jack varázslata szíven talált.

***

Köhögnöm kellett. Az oldalamra fordultam, és előtört a víz a tüdőmből és a torkomból, miközben arra gondoltam, nekem kell ezt majd feltakarítani.

– Jól vagy? – hallottam a meghökkent kérdést, ugyanis a fürdő előtti szűk kis folyosón feküdtem vérző fejjel, a férjem próbált belém épp életet lehelni.

– Én vagyok… ő én vagyok… – hajtogattam.

– Beütötted a fejed. Gyere, öltözz fel, ha tudsz mozdulni, és beviszlek a kórházba – mondta. Láttam rajta, hogy aggódik miattam. A törölközőért nyúltam, aztán segített feltámogatni. Furcsa érzésem volt, hiszen egyrészt vágytam volna visszatérni a karaktereim közé. Másrészt viszont egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy örömmel fogadtak volna… Főleg nem ezek után, és úgy, hogy néha magammal sem vagyok igazán kibékülve. És hogy ezentúl kevésbé fogom-e kínozni szegény szereplőimet? Ilyet nem ígérhetek. Csak abban vagyok biztos, hogy a velük töltött idő aranyat ér.

Az olvasók úgy döntöttek, hogy legyen ebben a novellában: 

- A Bolygókeringős Lloyd és Az ikerlángbűbájból Jack találkoznak és arról beszélnek, milyen az állati lét előnye/hátránya.

- Egy író a saját regényének világában

- A regényeim "rosszfiúinak" találkozása

- Én és a könyveim szereplőinek találkozása. Mit csinálnánk együtt?

- Valaki rossz helyre kerül (akár időutazással)

- Lloyd és a Mikulás rénszarvasainak találkozása (ez volt az, amit nem tudtam garantálni) XD

Hogy eleget tudtam-e tenni minden követelésnek, mindenki döntse el maga. 

 © Aurora Lewis Turner