Aurora történetei

 

 

Nagy pelyhekben esett a hó a Hetedik Bolygó egyikén. Az egész planétát jég borította, s ebből kifolyólag kevésbé volt alkalmas az életre az emberek és a névtelenek[1] számára egyaránt. Három alak és megannyi katona állt a szakadó hóesésben. Hármójuk közül az egyik egy izomkolosszusnak tűnt, s hozzá képest kissé komikus látványt nyújtott a középső, alacsony, vékony szinte gyermeklány, akinek rövid, fekete haja volt, és kék szeme. A pilláit behunyva tartotta, látszott rajta, hogy valamire koncentrált. A harmadik alak kissé messzebb állt a másik kettőtől. Ő egy magas, jóképű, zöld szemű férfi volt, barna hajjal, borostás arccal, és égő cigarettával ajkai között. Ezt morogta az alacsony lánynak:

– Mikor jön már? Szétfagyok és pisálnom is kell! – türelmetlenkedett, miközben zöld tekintetét a körülöttük álló fegyveresekre vetette, akik hozzájuk tartoztak. Éppen küldetést hajtottak végre, melynek egyedüli célja egy veszélyes névtelen elfogása volt. A férfi beleszívott cigarettájába, majd megvárta, hogy a lány válaszoljon.

– Mindjárt itt lesz. Légy türelemmel, Lloyd!

– Mondd ezt a húgyhólyagomnak! – morogta a férfi válasz gyanánt. Éppen ebben a percben nyitotta ki a szemét a lány.

– És három, kettő, egy… – számolt vissza a kék szemű, majd megnyílt egy átjáró, amin egy eddig ismeretlen férfi lépett át. Szőke haja, és kék szeme volt, tekintete aggodalmat tükrözött. Egy pillanatra csönd telepedett az egész tájra, majd Lloyd a fiatal lány kezébe nyomta a maradék cigijét, és így szólt:

– Fogd meg! Megyek tárgyalni.

– Te? – nézett rá értetlenül a társa, s ezzel együtt önkéntelen nevetés buggyant ki belőle.

– Hamarabb visszajövök érte időutazó barátunkkal, minthogy leégne – ígérte a félig elszívott cigarettára vetve tekintetét. Ezzel egy lépést tett a szőke férfi felé, aki türelmesen várt a hóesésben.

– Álljon meg, katona! Ez az alak élve kell nekünk. Én tárgyalok – szólt a fegyveresek parancsnoka, de Lloyd a füle botját se mozgatta rá. – Ez parancs!

Lloyd csak egy kaján vigyorral, valamint a középső ujját felmutatva válaszolt a katonának. Egy széles mosollyal ajkán odasétált az alakhoz, mire a többiek is megindultak. Nem hagyhatták, hogy a férfi kellemetlen modora elszúrja az akciót. Az viszont gyorsabb volt a többieknél, így hamar ott termett a szőke vándor előtt, s továbbra is kajánul vigyorogva így szólt:

– Egyszerű meló lesz. Átviszel, és ha meglesz a célpont, akkor kihozol. Nem atomfizika. Úgyhogy talán még neked is menni fog, szöszi – mérte végig az idegent látványosan, aki ettől a megjegyzéstől karba fonta kezeit. Éppen ekkor értek oda a többiek is, így a kék szemű lány lépett oda Lloyd elé, s átvette tőle a szót.

– Köszönjük, hogy a segítségünkre van – próbált megnyerő arckifejezést ölteni magára.

– Nem önként teszem. Hol van az öcsém? – kérdezte a férfi, mire a parancsnok egy tabletet tartott a segítőjük elé, amely egy élő felvételt mutatott egy 7-8 éves forma fiúról egy olyan ketrecben, ami bármely időintervallumban magába zárva tartotta őt.  

– Miután teljesíti a küldetését, szabad lesz – mondta a parancsnok.

– De ha trükközöl, akkor én magam gondoskodom róla, öcsi – felelte Lloyd, és a keze egy pillanat alatt megváltozott. Szőrössé vált, és medvekarmok jelentek meg az ujjai végén. A szőke férfi nyelt egyet, hiszen nem akart belegondolni abba, hogy Lloyd miként értette ezt. Ellátta a feladatát; egy átjárót nyitott a múltba, amin aztán átsétáltak a katonák, valamint a két névtelen is. Ahogy a lány elhaladt Lloyd mellett, az megkérdezte:

– És a cigim? – A lány válaszként csak a szemét forgatta. Ekkor Lloyd egy újabb cigarettára gyújtott. Ő maradt utoljára. Gyanakodva nézte a férfit, és meg is volt rá az oka. Amint az utolsó katona is átért, bezárult az átjáró. A férfi így kettesben maradt Lloyddal, aki egyet előrelépett, majd megszólalt:

– Hová vitted őket?

– Ahová kérték – bólintott egyet a szőke, mire hátrálni kezdett, ugyanis Lloyd teste megnyúlt, és látványos változásokon esett át. Egy pillanat alatt forrni kezdett benne a düh.

– Vigyél engem is oda! – morogta.

– Miért? Mert nem atomfizika? – nevetett gúnyosan a szőke férfi Lloyd korábbi, szarkasztikus megjegyzését visszhangozva.

– Miért nem lehet már nyugodtan elszívni egy rohadt cigarettát? – dühöngött magában, mivel már úgyis tudta, hogy mi fog történni.

A feldühített férfi egy hatalmas dörrenéssel átváltozott; ruhái leszakadtak izmos testéről, és egy óriási, szőrös fenevad állt a helyén. Az a bestia nem ismert sem félelmet, sem pedig könyörületet. Sárga szemeit rávetette az időutazóra, és kész volt kikövetelni tőle az átjutást. Már-már azon volt, hogy ráveti magát a szőkére, amikor az nyitott egy átjárót, s Arktos, a medve átzuhant azon.

 

Lloyd már ember képében ért földet. Éppen éjszaka borult a tájra, s egy parkolóban sikerült magához térnie anyaszült meztelenül. Ahogy felállt, a teste összes izma megfeszült. A nyakát ropogtatva indult az egyik parkoló autó felé. Az itt álló kocsik között elvégezte sürgős dolgát, majd jó szokásához híven, a legnagyobb lelki nyugalommal törte fel az egyik közlekedési eszköz csomagtartóját. Fogalma sem volt arról, hogy hol van, ahogy arról sem, hogy miként fogja megtalálni a társait. De akkor gondolatai jelentős részét az töltötte ki, hogy ruhát szerezzen magának. A csomagtartóban talált is egy málhát, amiben volt néhány ruhadarab. Női ruhák feküdtek benne, ezért káromkodva csapta le a csomagtartó tetejét. Még három autót kellett feltörnie ahhoz, hogy rábukkanjon egy bőröndre, amelyben talált egy alsónadrágot, egy farmert, munkás bakancsot és inget. Az utóbbi szűk volt rá, ezért a begombolásával nem is bajlódott. Szinte már meg is szokta, hogy sosem talál az izmaira megfelelő méretű ruhadarabokat, miután éppenséggel arra kényszeríti őt az élet, hogy Arktosszá változzon. Mivel emberek érkeztek a parkolóba, ezért jobbnak látta elsietni onnan, és nem próbálkozni meg az autólopással. Gyalog ment tovább.

Egy hangulatos utcába keveredett, ahol egy kapu fölött lógó, öreg cégérbe akadt a tekintete. Azon a következő felirat állt; A méregkeverőhöz. Lloyd el is vigyorodott, hiszen a címer maga boroshordót formált. Hiába, bármelyik bolygón is járjon, a kocsma az mindig kocsma marad. Nem hezitált sokat, belépett a helyiségbe. Kissé elégedetten konstatálta, hogy egy olyan füstös helyre érkezett, amihez már hozzá volt szokva. A vele szemben lévő pulthoz közeledett, s léptére megszólalt a barna fapadló. A félhomályhoz hamar hozzászokott a szeme, neki ez olyan volt, mint másnak a fényes nappal. Jól tudta, ha valamiről tudni szeretett volna, akkor célszerű volt először mindig a kocsmárostól érdeklődni. Oda is lépett a pulthoz, és már a beléptekor kiszúrta a magas, izmos, kopasz alakot, akinek az egész testét tetoválások borították, arcát piercingek tarkították. A fülében két nagy fültágító virított. A férfi éppen háttal állt neki, és az üvegeivel foglalatoskodott. Lloyd el is mosolyodott a látványon, majd a szokásos stílusban megszólította a pultost:

– Hé, cicavirág! Tölts nekem egy whiskyt!  

– Minek szólítottál? – kérdezte a kopasz pultos, miközben megfordult, hogy végigmérje azt a bunkót, aki egyetlen mondatával a türelme határát feszegette. Hozzá volt már szokva a részeg suttyókhoz, akik beszólogatnak neki vagy egymásnak, ahogy a kocsmai verekedésekhez is. De még egy ilyen tahót nem hordott hátán a Föld. Az tovább feszítve a húrt, így szólt a kérdést megválaszolva:

– Azt mégsem mondhattam, hogy pléhpofa, mert elég sértő lenne.

– Tudod, hol a kijárat. Ott, ahol bejöttél. Menj, és sértegess másokat! – felelte Lukasz, a pultos, szemeit fenyegetően villogtatva, de Lloyd csak megrázta a fejét, s nem tágított:

– Addig nem, amíg nem kapok whiskyt. Különben is, melyik elcseszett bolygó ez?

– Te aztán jól be lehetsz állva, ha még azt sem tudod, hogy a Földön jársz! – röhögött Lukasz, aki azt hitte, hogy megint egy drogost, vagy egy részeget sodort elé az élet. Megenyhülve töltött a férfinak egy pohár whiskyt, aki egyetlen kortyra legurította, s kért még egy pohárral. Jólesett volna végre el is szívni egy cigarettát, ezért ezzel folytatta:

– Van egy cigid, vasálarcos? – Ekkor Lukasz a válla fölött a nemdohányzó táblára bökött kicsit sem örülve a megszólításnak. Lloyd ettől forgatni kezdte a szemeit.

– Azt sejtettem, hogy a Föld mindig is unalmas hely volt, de ennyire? És milyen évet írunk? – kérdezte újra, mire a tetovált férfi töltött neki még egy pohárral.

– Ez az év, eltévelyedett barátom, 2012 – nevetett jót Lukasz a drogosnak hitt ember válogatott káromkodásait hallva.

– Hát mégis sikerült a rohadéknak! – Ezzel Lloyd az első után küldte az újabb pohár whiskyt, majd kért még egy kört.

– Nem lesz ez sok? Már így is kész vagy, mint a mateklecke – rázta a fejét a piercinges.

– Ez attól függ, barátom – hangsúlyozta az utolsó szót Lloyd –, hogy mit mondasz, pontosan hol vagyunk.

– Brandonban, Angliában, a Föld nevű bolygón – majd összehúzva szemöldökét így folytatta:

– Engem viszont az érdekelne, hogy vajon van-e pénzed, amivel kifizeted a számlád – mérte végig újra és újra a szedett-vedett ruhába öltözött, borostás alakot, aki valahogy mégsem tűnt annyira részegnek, mint ahogy azt először gondolta róla.

Lloyd ekkor megkönnyebbült, hiszen pontosan akkor és ott volt, ahol lennie kellett. A farzsebébe túrt, ahol talált pár fontot, amit aztán az asztalra tett fizetségül. Éppen végigjártatta tekintetét a báron azon tanakodva magában, hogy kit húzhatna le egy cigarettával, amikor kitárult a kocsma ajtaja, és belépett rajta egy újabb idegen.

 

Az idegen a füle mögé igazította állig érő, fekete, szögegyenes haját, majd zavartan körbenézett. A bárpulton megállapodott a tekintete, és gyors léptekkel odament. Miután megállt megigazította rikító kék zakóját.

– No fene – nézett a férfira döbbenten Lukasz. – Anton? Mi a jó fenét keresel itt? Te nem az a kocsmázós típus vagy.

Lloyd, aki a jövevény mellett állt fintorogva mérte végig a különös férfit.

– Elbaszott egy figura maga – köpte oda. – Férfi egyáltalán? Vagy a heréi nem szálltak még le?

Anton az izmos férfira pillantott.

– Uram? – vonta fel a szemöldökét.

– Ne foglalkozz vele – legyintett a fiatal csapos. – Azt se tudja melyik bolygón van.

Lloyd felmordult és már szólásra nyílt a szája, de Anton megelőzte.

– Nem is igazán számít – hadarta. – Keresek valakit és bízom benne, hogy te tudsz segíteni, Lukasz.

A tetovált fiú közelebb hajolt.

– Miért hiszi mindenki, hogy én mindentudó vagyok?

Anton zavart mosolyra húzta a száját.

– A kocsmárosok elég jól informáltak, hisz a részeg embereknek könnyen megered a nyelvük.

Lukasz a szemét forgatta, majd egy üres poharat vett elő, és Anton elé tette. Megfordult, és levett a polcról egy üveget, de mielőtt tölthetett volna Anton tenyerét finoman a pohár szájára tette.

– Tudod, hogy nem iszom.

– Tudom, öregem, de nem érdekel – vont vállat a fiú. – Én ebből élek, szóval, ha infó kell, akkor legurítasz egy felest.

Anton kapkodva a zsebébe nyúlt, majd egy ötfontost tett a pultra.

– És ha csak simán fizetnék? – kérdezte.

Lukasz egy darabig csak figyelte a pénzt, majd letette az üveget a pultra.

– Nekem aztán mindegy – tette zsebre az ötfontost. – Én csak jót akartam, hogy ne a semmire fizess.

– Gyümölcsleved nincs?

Lloydból lekezelő ciccenés szökött ki, de Lukasz is felvonta a szemöldökét.

– Mégis mit hiszel, hogy ovisok járnak ide?

Lloyd elvette az üres poharat és Lukasz felé tolta.

– Nehogy pocsékba menjen, ha már ez a csodabogár úgy is kifizette – adott magyarázatot.

Lukasz elhúzta a szája szélét, de azért kitöltötte az italt a férfinak.

– Cigid van? – kérdezte Lloyd, miután felhörpintette a mélysárga nedűt.

– Pénzed van? – vágott vissza a csapos, mire Lloyd felmordult.

Anton felszusszant, majd a belsőzsebébe nyúlt, és ezúttal egy fényképet tolt finoman a pultos elé. – Őt keresem.

A fénykép egy nagyjából tizenhat éves fiatal lányt ábrázolt. Vörösesbarna haja mosolygós arcot keretezett, kezében egy tomahawkot szorongatott.

Lukasz a tarkóját dörzsölve tanulmányozta a képet, amire Lloyd is rápillantott.

– Mit akar tőle? – kérdezte Antontól indulatosan.

– Nem igazán értem, hogy magának ehhez mi köze van.

Lloyd megragadta Anton ingjét és magához rántotta. Anton, aki jóval alacsonyabb és véznább volt a férfinál rongybabaként lógott Lloyd kezéből. Lakkcipője orrán próbált egyensúlyozni.

– Ne magyarázz, cicababa, inkább válaszolj! – mordult rá Lloyd vicsorogva.

A kocsma többi vendége egyre hangosabban zsibongott, amit Lukasz egy erőteljes kurjantással próbált rendbe rakni. Kissé csendesedett a vígadó társaság, de nem hallgattak el egészen.

Lloyd eleresztette Antont, aki ismét azzal volt elfoglalva, hogy nem mindennapi ruházata rendezetten álljon rajta. Láthatóan nem különösebben izgatta fel a férfi vad viselkedése.

Lukasz visszanyújtotta a fényképet Antonnak.

– Nem láttam még soha ezt a fruskát, de tudok valakit, aki esetleg segíthet megtalálni… ha jó kedvében van…

Lloyd széles vigyorra húzta a száját, de ebben nem volt semmi baráti, majd hátba veregette Antont, amitől az köhögni kezdett.

– Mostantól nem szabadulsz tőlem, kreténkém, ugyanis én is ezt a lányt keresem.

Anton látszólag nem törődött Lloyd megjegyzésével.

– Ki lenne az a segítő? – kérdezte Lukaszt.

A fiú egy könnyed ugrással átlendült a pulton, és a kijárat felé indult, a két férfi pedig követte.

– Nem hinnéd el, ha mondanám – magyarázta látva a két férfi kérdő tekintetét. – Így inkább megmutatom.

Percekig néma csöndben sétáltak a hűvöskés, éjszakai utcákon. A lámpák fénye csupán helyenként világította meg útjukat, mert több közülük egyáltalán nem égett. Aztán egy fával sűrűn benőtt park szélén Lukasz megtorpant, amitől az őt követő férfiakat is megállásra késztette.

Lukasz a szájába vette két ujját, és fülsiketítő hangon elfüttyentette magát. Egy darabig nem történt semmi. Lloyd mérgelődve méregette véletlenül mellé szegődött társait. Aztán felsusogott egy közeli bokor, és egy hatalmas farkas lépett ki mögüle. Szeme úgy világított a félhomályban, mint két sápadt csillag, bundáját fura, kacskaringós minták borították. Morogva, vicsorogva lépett közelebb a férfiakhoz.

– Ilyen nincs – hüledezett Anton. – Ez Setan Kober.

– Mi a fészkes fenét kezdjünk ezzel a döggel? – korholta Lloyd Lukaszt, mire az állat csak még erőteljesebben morgott.

– Én a helyedben nem sértegetném – intette a férfit Lukasz.

Lloyd a szemét forgatta.

– Plüsskutyus – morogta az orra alatt.

Anton tátott szájjal bámulta az állatot, majd a kocsmáros felé fordult.

– Ez lehetetlen, hisz ő halott – mutatott a farkasra.

– A fenéket, csak elhitettük mindenkivel. Szóval okosabb lenne, ha te is tartanád a szád.

Anton határozottan bólintott. Lukasz a farkashoz lépett.

– Segítened kéne megtalálni valakit. Mit szólsz?

A farkas végigmérte a társaságot éles tekintetével, majd abbahagyta a vicsorgást. Lukasz intett Antonnak, mire az odament, és elővette a fényképet.

– Ő az – mutatta a képet az állatnak Lukasz. – Meg tudod találni?

Setan Kober csapott párat a farkával, majd felszusszant. Lukasz vigyorogva fordult a két férfi felé.

– Az hiszem ez nála igent jelent. Majd ő elvezet titeket a lányhoz – mondta, és elindult arra, amerről jöttek.

– És te? – szólt utána Anton.

– Hülye vagy? Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy egy csitrit hajkurásszak – felelte, majd elővett egy doboz cigit a zsebéből, és Lloyd felé dobta. – Hé, kreténkém, erre a vendégem vagy!

Lloyd elkapta a dobozt, majd a fiú után nézett, de az már el is tűnt az egyik utcasarkon.

 

 

A farkas ment töretlenül előre, Lloyd és Anton pedig követte őt. A zöld szemű utazónak már tele volt a hócipője az egész éjszakán át tartó kutyagolással. Állandóan morgott valamit az orra alatt, és a Lukasztól kapott cigaretta sem segített a kedélyein. Már-már azon voltak, hogy megállnak pihenni, amikor a farkas megtorpant, felszegte fejét, és sárga szemeit egyenesen egy lepukkant téglaházra vetette.

– Ez lenne az? – kérdezte Lloyd. A háznak a teteje egy részén beomlott, gazos volt az udvara, az ajtó pedig egy egyszerű, fadeszkákból álló lécsor volt, melyet könnyedén lehetett mozgatni. A ház egyik ablakából fény szűrődött ki. Azok egyébként kitörve, némelyik közülük a helyéről kiszaggatva lógott bele az éjszakába.

– Foglalt ház – csattintott a nyelvével Anton. – Miért is nem lepődöm meg?

– Tehát ez nálatok tök normális… – szívott bele a cigijébe Lloyd, majd a maradékot a bakancsos lábával nyomta el a betonon.

– Vannak fiatalok, akik erre a sorsra jutnak… gyakorlatilag hajléktalanok, foglalnak egy-egy házat, és a maguk szabálya szerint élnek – vett elő egy zsebkendőt, majd az orra alá nyomta felkészülve a bent őket váró bűzre.

A következő pillanatban a farkas fejével bedöntötte a kertkaput, majd megállt az ajtóként funkcionáló lécek előtt.

– Na, szépfiú, most megmutatja a tudását? – fordult Anton Lloyd felé, aki egy kaján mosollyal ezt válaszolta:

– Azt hitte, ez kifog rajtam? – A következő pillanatban odalépett a deszkához, majd, mintha csak egy könnyed pihét emelne fel, a kertbe dobta azt a gazok közé. Amint szabad út nyílt az érkezőknek, a farkas előrement, majd felviharzott egy lépcsősoron. A többiek követték Setant. A lépcsősor tetejére felérve néhány tágas, szinte teljesen üres szoba fogadta őket. Egyik szobából át lehetett jutni a másikba, mivel itt-ott leomlott a fal, vagy eredetileg is átjárókat építettek közéjük. A farkas a legkisebb szobánál állt meg, aminek közepén égett a tűz. Bent lehetett látni pár holmit; ruhákat, üzemképtelen hűtőszekrényt, egy-egy széket, tüzelőanyagot. Az ottaniak magukra utalva, mondhatni nyomorban éltek ott. Lloydnak és Setannak eddig sem volt problémája a sötétben való látással, ekkor már Anton is észrevette a tűznek köszönhetően, hogy mi folyik éppen. A lány a fényképről éppen egy másik szobába terelte az ottani fiatalokat. Jó részük még csak gyerek volt. Ahhoz, hogy a szobába érjenek, viszont át kellett mászniuk egy adag törmeléken, méghozzá teljesen nesztelenül. Úgy tűnt, mintha csináltak volna már ilyesmit. Amint a lány megpillantotta az érkezőket, sürgetve szólt oda a többieknek, amitől azok megszaporázták a lépteiket.

– Hé! – lépett előre Lloyd, s ebben a pillanatban a lány a társai elé állt védelmezően a kezében lóbálva tomahawkját. Már-már azon volt, hogy az érkezőkre támad, amikor Lloyd megfogta a levegőbe lendített szerszámot, és kicsavarta azt a kezéből. A tomahawk égette a tenyerét, de nem vett róla tudomást, hiszen úgyis tudta, hogy hamar begyógyulnak a sérülései.

– Nyugi, kislány! Nem eszik olyan forrón a kását! Csak beszélgetni szeretnénk veled. – Mivel más választása nem volt, a lány felhagyott a támadással, majd a tenyerét nyújtotta a fegyveréért. Lloyd visszaadta neki, végül megtörölte nadrágzsebében a dús szőrrel benőtt tenyerét, amitől a szőr kihullott, s a bőre olyan lett, mint újkorában.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte a lány ámulva.

– Adottság – válaszolta a férfi. – Ahogy azt is tudom, hogy neked is van egy érdekes adottságod… Hol vannak a szüleid, kislány?

– Nem ismertem őket. Az egyedüli dolog, ami megmaradt a családom múltjából, az egy legenda.

– Miféle legenda? – érdeklődött Anton.

– Egy nagy hülyeség az egész – rántotta meg a vállát a vörösesbarna hajú lány. Jóval alacsonyabb volt mindkét férfinél, látszott rajta, hogy még fiatalka. Barna bőre volt, és barna szeme, a haja elöl hosszabb, hátul pedig szinte fiúsan rövid. Felsóhajtott, majd gyanakvással tekintetében megkérdezte:

– Miért akarja ezt tudni egy izomagy, egy farkas és egy ficsúr? – mérte végig a jövevényeket kétkedve.

– Puszta kíváncsiságból – vonta meg a vállát Lloyd, mire Anton előrébb lépett, s megpróbált bemutatkozni a lánynak:

– Az én nevem Anton, az izomagy Llo… - kezdte, de a lány felemelte a kezét tiltakozásképpen:

– Nem akarom tudni! Számomra ti csak egy kutyuli, egy piperkőc és egy tahó vagytok.

– Te sem vagy jobb, dugó! – szisszent fel Lloyd a lány testalkatára célozva. – Elmondod a neved, kölyök? Vagy tényleg fel akarsz bosszantani?

– A nevem Ruby Alice – vonta meg a vállát a lány, miközben kimondta az első két nevet, ami eszébe jutott. – Most már elhúztok végre az otthonomból?

– Ezt te otthonnak nevezed? – nézett körül Lloyd a teremben. – Inkább meghallgatnánk azt a „hülye családi történetet”.

– Ha tényleg nincs jobb dolgotok! – sóhajtott egy nagyot a lány. – Az egyik felmenőm egy indiánlány fia volt. Az a lány meg akarta védeni a családját és a törzsét a hódítóktól.

– Kitalálom, nem jött össze neki – vágott közbe Lloyd.

– Nem, mert szerelmes lett az egyik gyarmatosítóba. Együtt küzdöttek a törzs túléléséért, de sikertelenül. Egyedül csak az én felmenőm és annak a testvére maradt életben… Vége. Már meghaltak, de az is biztos, hogy én soha nem leszek szerelmes, mert attól meghülyülnek az emberek. Ennyi.

– Ennyi? Biztos vagy te ebben? – húzta fel a szemöldökét Anton. – Igencsak érdekes fegyver áll a birtokodban. Vajon ez is a családod hagyatéka?

– Nem – rázta a fejét a lány, majd a háta mögé rejtette a tomahawkot. – Ez az enyém.

– És nem szoktak veled érdekes dolgok történni? – kezdte Lloyd.

– Nézz körül, szépfiú! – horkant fel a lány, majd elnevette magát. – Egy foglalt házban élek együtt a többi, ti szemetekben “társadalmi hulladékkal”. Soha nem unatkoztam, és nem is fogok. Nekem ők a családom, akiket bármi áron megvédek.

– Hát ez pech, kislány – horkant fel Lloyd, miközben gyilkos mosoly ült ki arcára. – Mert velem kell jönnöd. Ott majd lesz egy másik családod. – A férfi már lépett is, hogy megragadja a lány karját, de hátulról Anton könnyed érintése állította meg őt.

– Szó sem lehet róla! A lány velem jön. A tomahawk, mely nála van, különleges szerszám, ahogy ő maga is különleges.

– Na, ne mondd, pojáca!  –  fordult ekkor Lloyd Anton felé. – A lány márpedig velem jön.

– Tévedsz – kezdett vele vitatkozni Anton, ami elegendő időt adott a lány számára arra, hogy lelépjen. Ő is átosont a résen, melyen át nem is olyan rég a barátai hagyták el a szobát. Nem állt meg, azonnal a kijárat felé indult. A lépcsőfordulónál egy vadul villogó, zöld szempárral találta magát szemben. Az alak éppen dohányzott, miközben elállta a lány útját.

– Mit képzelsz, hová mész, kislány? – kérdezte Lloyd. A tomahawkot még mindig a kezei között szorongató lány visszafordult, hogy másik utat keressen a házból való kijutásra, amikor egy sárga szempárba ütközött. A farkas ott állt a lépcső tetején, és onnan bámult rá. Amint észrevette, hogy a lány őt nézi, rámorgott. Nem volt hát más választása, felemelte a tomahawkot, amivel meg akarta fenyegetni az előtte álló Lloydot, de az előre mozdult, így a fegyver annak arcába vágott. A tomahawk pengéje megállt a férfi arccsontjában, mely természetfeletti keménységgel rendelkezett. A lány ettől megijedt, kihúzta a fegyvert a férfi arcából, majd Lloyd mellett elsuhanva leugrott a lépcsősorról, s kezében a fegyvert lóbálva kiszökött az ajtón keresztül az éjszakába. Lloyd csak ennyit szólt, miközben letörölte arcáról a vért:

– Aú – mondta mindezt a legnagyobb lelki nyugalommal. Azonnal gyógyulni kezdett; a sebét sűrű, fekete szőr nőtte be, majd kihullott, s a férfi arca olyan volt, mint újkorában. A farkassal együtt ő is kiért a sötét éjszakába. Anton szorosan követte őket, mire Lloyd a menekülő lány után nézett, s egy magabiztos mosollyal arcán megszólalt:

– Kezdődjék hát a vadászat! – ekkor nézett le a farkasra, amely sárga szemeivel őt figyelte. – Te is jössz, blöki?

Ekkor Setan megiramodott, majd Lloyd és Anton követte őt. Még tartott az éjszaka, így a három alak a sűrű, gomolygó feketeségbe veszett. 

 

Alice úgy futott a sötét éjszakába, ahogy csak a lába bírta. Egyik utcából fordult be a másikba, időnként hátra pillantva, hogy követi-e valaki. Egy pislákoló utcalámpa alatt megállt, elengedte a tomahawkot és a térdén támaszkodva fújtatott. Mielőtt a fegyver földet ért volna, átváltozott, és egy ravaszképű indiánfiú vigyorgott a lány mellett. Ránézésre nem lehetett sokkal idősebb Alice-nél, és a megszokott indián viselet helyett farmernadrág és fekete pulcsi volt rajta. Megjelenését érdekesebbé tette, hogy meglepően egyszerű ruhái ellenére, arcát vörös harcifestés díszítette, füléig érő, kócos hajába pedig tollak és gyöngyök voltak fonva.

– Már megint milyen bajba keveredtél? – kérdezte a lányt.

Alice felegyenesedett.

– Semmilyenbe. Azok az alakok csak úgy megjelentek, és mint kiderült nagyon kíváncsiak rám. Gőzöm sincs miért – vont vállat.

Eközben Lloyd Antonnal és a farkassal elhagyta a romos házat és a lány nyomába eredt.

– Remélem érzed a szagát blöki – vetette oda Lloyd a farkasnak. – Szükségem van arra a lányra!

Az állat vicsorogva morgott, de nem állt meg.

– És miért kell ennyire, ha szabad kérdeznem? – szólalt meg Anton.

– Kérdezni szabad, ficsúrkám, de semmi közöd hozzá – közölte a megtermett férfi. – Inkább azt mondd, neked miért olyan fontos?

– A tomahawk miatt – felelte Anton, aki sokkal készségesebbnek tűnt Lloydnál. – Az a fegyver különleges, így a lány is az.

Alice folytatta a menekülést ezúttal már fegyvere társaságában.

– Egyik fazon sem volt túl bizalomgerjesztő – magyarázta a fiúnak. – Bár az a rikító öltönyös, vézna fickó kicsit sem tűnik veszélyesnek.

– Viszont akinek a homlokába állítottál az már igen – felelte a fiú. – Nem is kicsit.

– Ezért lenne jó, ha nem kapnának el – mondta, de még be se fejezte a mondatot, egy megtermett férfi toppant elé. Ruházata arról árulkodott, hogy katona lehet.

Alice felsikított, megpördült és az ellenkező irányba szaladt.

– De ha erre megyünk, akkor annak a bizarr hármasnak a karjaiba futunk – magyarázta a tomahawk.

– Tudom – lesett Alice idegesen a háta mögé.

A megtermett katona két másik társaságában üldözőbe vette.

– Úgy sem szökhetsz meg előlünk – sziszegte az egyik.

A következő sarkon befordulva a vörösesbarna hajú lány egyenesen Lloyd karjába szaladt.

– Ez könnyebben ment, mint hittem – jegyezte meg a férfi elégedetten, közben végigmérte az indiánfiút. – Hát te ki vagy, öcsi?

– Travis – felelte a fiú.

Eközben Alice úgy vergődött a férfi kezében, mint egy partra vetett hal.

– Eressz el, te mamlasz – kiabálta.

– Te jöttél nekem.

– Mert… – kezdte a lány, de nem tudta befejezni, mert a három katona megjelent az utca végén.

Lloyd tekintete elsötétedett.

– Talán ismered őket? – kérdezte Anton.

– Fogjuk rá – morogta Lloyd.

A katonák közelebb értek hozzájuk.

– Add át nekünk a lányt, Arktosz – szólalt meg a legvéznább.

– Meg a nagy francokat – fortyant fel a férfi, keze közt továbbra is a lányt szorongatva. – Az én feladatom volt. Elvégeztem. Ti meg megszívtátok.

A Lloydnál kétszer nagyobb katona fenyegetően előrébb lépett.

– Ezzel nem tudsz megijeszteni – vetette oda a zöld szemű férfi.

– De engem igen – hebegte Alice.

Anton lecsatolta számszeríját az övéről és a hegyomlásnyi férfira célzott vele.

– Barát vagy ellenség? – kérdezte Lloydot, de tekintetét nem vette le a férfiról.

– Nekem nincsenek barátaim – vicsorgott Lloyd.

– Miért nem lepődőm meg ezen? – kérdezte Anton, majd azonnal kilőtt egy nyilat, ami egyenesen a katona vállába fúródott. A hegyomlásnak láthatóan meg se kottyant a lövés, és most ő lendült támadásba. Ki akarta tépni Alice-t Lloyd karjából, azonban a férfi még időben ugrott hátra, így csak a levegőt markolta meg.

A vézna katona feltartotta jobb karját, ami megnyúlt, ujjai eltűntek és egybe olvadtak, majd egy hosszú kardra emlékeztető pengévé változott. Gyors mozdulattal támadt Antonra, de mielőtt sérülést okozhatott volna neki, a farkas vetette rá magát. A katona felordított, ahogy az állat marcangolni kezdte átalakult karját. Ahogy próbálta lerázni magáról a farkast, annak hatalmas teste úgy lengett, mint egy rongy, de nem engedte el a férfit. Az egyik ház falának tántorodtak, a férfi másik karja is pengévé változott, és azonnal az állat oldalába szúrta.

A farkas felvonyított, állkapcsa szorítása meggyengült a férfi karján, így a következő lendítésnél elengedte, és a falnak csapódott.

Anton idegesen fordult az állat felé, de mielőtt segíthetett volna neki, közelharcba keveredett a kard karú férfival.

A nagydarab katona Lloydra támadt, amitől annak enyhült a szorítása a lány karján, így Alice egy pillanat alatt kiszabadította magát. Kézen fogta Travist és futásnak eredtek, de a harmadik katona eléjük ugrott. A magas, vékony férfi mozgásában volt valami gumiszerű. Alice elengedte Travis kezét és jelezte neki, hogy változzon át. A fiú egy pillanat múlva már tomahawk formában pihent a lány kezében.

– Azzal ellenem nem mész semmire – vigyorgott önelégülten a férfi. – Add fel!

– Mi a jó francot akarnak tőlem? – fakadt ki a lány, idegesen hadonászva a fegyverével.

A férfi nem válaszolt, csak kinyújtotta mindkét karját, amik aztán megnyúltak és körbetekeredtek a lányon.

– Megvan – kurjantotta a férfi. Elindult a társai felé, majd Lloyd mellett elhaladva, csak ennyit mondott: – Vesztettél.

Alice kezéből kiesett a tomahawk, miközben izgett-mozgott és segítségért kiabált.

A farkas felállt, és vérző oldala ellenére a katonákra támadt, azonban egy sötét utcából még többen jelentek meg.

Alice a zöldszemű férfi tekintetét kereste.

– Segíts – könyörgött neki.

Lloyd egy darabig csak állt, majd felciccent. Teste megnyúlt, körmei megváltoztak és éles karmokká váltak. Egy nagyobb ugrással a gumiemberre támadt, azonban karmai még csak meg sem karcolták annak bőrét.

– A bőröm sokkal erősebb és ellenállóbb, mint bármilyen ismert anyag – közölte a katona önelégülten. – Még a karmaiddal sem mész ellenem semmire.

– És ha medvévé változom? – vicsorgott Lloyd.

A férfi ezúttal nem válaszolt, hanem gyors tempóban ott hagyta a zöld szemű férfit. Alice kétségbeesetten felsikított, Travis kitartóan követte őket.

– Hogy hívják? – kiáltotta Alice Lloydnak.

– Az meg mi a francnak? Ismerkedni akarsz vele? – szólt vissza, közben próbálta tartani a tempót a katonával.

– Csak mondd már – sikította a lány kikerekedett szemmel.

Váratlanul a gumikatona szólalt meg:

– Svante Jónssonnak hívnak, kicsilány, ha már ennyire érdekel – vigyorgott a lányra.

Travis szeme kikerekedett.

– Ne tedd – könyörgött.

Alice nem nézett a fegyverére, sem a többiekre, akik láthatóan alul maradtak a támadásban. Még Lloydra is rávetették magukat páran, így a gumikatona is megtorpant. Alice ráharapott az alsó ajkára, közben egy könnycsepp csillant meg az arcán.

– Svante Jónsson – gördült le a nyelvéről a név.

A gumikatona arcára fagyott a mosoly, hosszúra nyúlt karjai, amik Alice egész testére csavarodtak, most elernyedtek, és a lány a földre esett. A férfi mindkét karja lassan visszaváltoztak eredeti méretükre, majd megtántorodott.

Mindenki döbbenten figyelte az eseményeket, csupán Travis szomorú tekintetében látszódott, hogy tudja, mi történik.

A katona térde megbicsaklott, és a földre rogyott. A betonon fekve még összerándultak az izmai, majd elernyedtek és nem mozdult meg többé.

Lloyd lerázta magáról a rátámadó katonákat, a földön ülő, pityergő Alice-hez rohant, és felrántotta onnan, majd olyan gyorsan iramodott el vele, amilyen gyorsan csak tudott. Több utcát is elhagytak, mire egy kisebb parkban megálltak.

Alice a férfi vállát csapkodta.

– Eressz el!

Lloyd rideg tekintettel fürkészte a lányt.

– Hát ez a képességed? Hogy csináltad?

– Nem csináltam semmit – rángatta a karját a lány, de Lloyd szorítása túl erős volt.

– Hazudsz! – förmedt rá a férfi. – Megölted azt a nyomorultat. Hogy csináltad?

Alice felsóhajtott, közben látta Travist, ahogy lassan utoléri őket.

– Ha elmondom, elengedsz?

– Az attól függ, hogy mit tettél – vakkantotta a férfi.

– Ha valakinek kimondom a nevét hangosan az meghal – motyogta az orra alatt. – olyan tíz lehettem, amikor elkezdődött – folytatta, és patakozni kezdtek a könnyei. – Megöltem a szüleimet.

Lloyd szorítása a csuklóján enyhült, majd teljesen elengedte.

– Ezért nem akartad, hogy bemutatkozzunk?

Alice bólintott.

– A Ruby Alice az igazi neved?

A lány nemet intett a fejével, közben Travis melléjük ért. Lloyd a fiú felé biccentett.

– Őt Travisnak hívják?

– Nem – szólalt meg a lány.

Lloyd előbányászta a cigisdobozt a zsebéből, kivett belőle egy szálat és rágyújtott.

– Te aztán tényleg ügyelsz rá, hogy senki nevét ne mond ki – közölte, majd láthatóan eltűnődött. – A franc essen bele, egy ilyen erő nem kerülhet a kezükbe.

– Kiknek? – kérdezte a lány.

– Nem számít. Tervet módosítottam. Segítek neked meglépni a katonák elől. A piperkőcnél jobb helyen leszel… feltéve, ha még él.

 

Lloyd és Alice egy gyorsétterem felé vették az útjukat. A lány szinte haldoklott az éhségtől, ezért a férfi kénytelen volt beadni a derekát, s ételt szerezni neki. Az étterem mellett állt egy italautomata, a férfi egy könnyed mozdulattal feltörte azt, majd az automatából szerzett maréknyi apróból vásárolt Alice-nek egy hamburgert, krumplit és kólát. Miután egy asztalhoz telepedtek, ezt dörmögte magában:

– Nem csoda, hogy az lesz a sorsotok, ami, ha nem vigyáztok a bolygótokra, és ezt a szart eszitek...

– Miért, mi lesz a sorsunk? – vetett a lány érdeklődő pillantást a férfira, de az legyintett egyet, majd a szájába tömött egy cigarettát, s meggyújtotta.

– Itt tilos a dohányzás – figyelmeztette őt Alice két falat között, de a férfi csak megrántotta a vállát. A takarítófiú viszont nem vette ilyen könnyedén a dolgot, odalépett hozzájuk, s felszólította őt:

– Uram! – kezdte halkan, de Lloyd a füle botját se mozgatta a szavaira. – Elnézést, uram...

–  Mi van, öcsi? – kérdezte bal kezében a cigivel gesztikulálva.

–  Itt tilos a dohányzás – habogott a fiú.

– No, ne mondd, Ben Hewitt! – terült el egy széles vigyor a férfi arcán, miközben felolvasta a srác nevét a pólójára tűzött névtábláról. – Ez a neved? Jól olvasom? Te is olvasd fel, Alice, hátha rosszul látom... – gonoszkodott a lánnyal, aki kiejtette a hamburgert a kezéből, és akaratlanul is könnyek gyűltek a szemében. Végül elsötétült tekintettel így szólt:

– Ez nem volt szép tőled.

–  Nem is azért jöttem ide, hogy szépeket mondjak.

– Továbbá fegyvert sem lehet behozni – mutatott a lány tomahawkjára Ben, amitől Alice akaratlanul is közelebb vonta magához a fegyverét. Lloyd végül felállt, kihúzta magát, s ezzel a fiú fölé tornyosult.

– Most már igazán kezdesz idegesíteni, öcsi. És tudod, mit teszek azokkal, akik idegesítenek? – villogtatta fenyegetően zöld tekintetét a férfi, mire Ben egész testében összerándult. – Inkább keríts egy hamutálat, ha nem akarod a földről felnyalni a csikket!

– Igen, uram – mondta a srác, majd elviharzott.

– Mi vagy te? – kérdezte a lány Lloyd arcába bámulva.

– Jobb napokon egy vérengző medve, rosszabb napokon meg ez – tárta szét hosszú, izmos karjait a férfi, majd visszaült a helyére. – Itt most az a kérdés, hogy te mi vagy.

– Már tudod. Ha kimondom valakinek a nevét, akkor... – ezzel elcsuklott a lány hangja.

– Igen, ezt már tudom, ezért akartalak én magammal vinni téged. De engem az érdekelne, hogy miért akart téged az a piperkőc és a kutyuli. A fegyvered miatt? Mert az jobb napokon egy fiú, rosszabbakon meg egy tomahawk?

– Gondolom – vonta meg a vállát Alice. – Ha veled mentem volna, mit tettek volna velem?

– Semmi különöset – rántotta meg a vállát Lloyd. – Elvittek volna téged A Hetedik Bolygón lévő egyik kiképzőközpontba, de az is lehet, hogy a hat főbolygón szorítottak volna neked helyet, aztán olyan tündéri kis katonává képeztek volna téged, mint amilyenekkel az imént találkoztunk.

– Várj! Bolygók? Mi van?

– Ne akard, hogy most mindent megmagyarázzak! A lényeg az, hogy az emberiség hamarosan eléri azt a pontot, hogy szétcseszi ezt a kócerájt, amit ti Földnek neveztek. De mielőtt ez még megtörténne, a tudomány addig fejlődik, hogy képesek leszünk más bolygókra költözni, hogy aztán idővel azokat is szétcsesszük. A költözés utóhatása, hogy úgymond különböző képességek alakultak ki... olyanok, mint amilyen neked is van.

– De az hogy lehet? Hiszen ha a költözés utóhatása...

– Na, ez az, amit mi sem értünk. Ezért vagyok itt, hogy szépen leszállítsam az összes olyan emberi lényt, aki még a költözés előtt különleges képességek birtokosa. A tudósaink majd szépen megvizsgálnak, aztán később úgyis katona lesz belőled.

– Belőlem ugyan nem! – horkant fel a lány. – Azt akarod mondani, hogy tulajdonképpen a jövőből jöttél?

– Mi van? Nem ilyennek képzelted az időutazókat? – terült el egy kaján vigyor Lloyd arcán, s ebben a pillanatban megérkezett a hamutál, majd valami más is történt. Kinyílt az ajtó, s belépett Anton, aki, bár csapzottnak tűnt, mégis igyekezett fenntartani rendezett küllemét. Haját végigsimította, megigazította zakóját, amint rájött arra, hogy mindenki őt nézi. De aztán a pillantások róla lesiklottak a farkasra, amely szintén bedugta orrát a gyorsétterem ajtaján. Amint észrevették Lloydot és Alice-t, beljebb léptek. Szinte egy időben indult meg feléjük Ben, a takarító srác ezekkel a szavakkal:

– Kutyát behozni tilos!

– Velem vannak – intett feléjük Lloyd, ami miatt Ben egész testében megmerevedett. – Különben is, hányas voltál biológiából, öcsi? Tudhatnád, hogy ez nem kutya, hanem farkas. Úgyhogy valójában semmilyen szabályt nem szegünk meg. Egyetértesz? – Az csak lehajtott fejjel ballagott vissza a pult mögé, mire Anton a bicegő farkas kíséretében odalépett hozzájuk. A farkas hátából még mindig szivárgott a vér. Ezt Alice is látta, és már indult is felé a következő szavakkal:

– Hisz te vérzel! Ellátom a sebedet.

– Neki kovács kell – jelentette ki könnyed természetességgel Anton.

– Ő is egy... egy fegyver? – kérdezte a lány hatalmasra nyílt pillantással. – Kész ez a nap! Mi jöhet még? Az is kiderül rólatok, hogy ufók vagytok?

– Ha a szó szoros értelmében nézzük, akkor én az vagyok. Ez a ficsúr meg csak úgy néz ki – szórakozott látványosan Antonon Lloyd. Alice erre elmesélt mindent Antonnak és a farkasnak, amit Lloydtól megtudott, s azok türelemmel végighallgatták a mondandóját. Amint annak végére ért, így szólt a fekete hajú férfi.

– Bár nem hiszem, hogy Lloydnak valóban ennyire tiszták a szándékai, és segíteni szeretne neked, de nekem van egy ötletem. Ha jól értettem, akkor az idegenek azért akarnak téged, mert van egy olyan képességed, ami nekik kell.

– Pontosan – gyújtott rá egy újabb cigarettára Lloyd.

– Ismerek egy szertartást, ami, bár nem pont erre íródott, mégis segíthet nekünk. Ha annak segítségével elvennénk a képességedet, akkor nem lenne az idegeneknek további okuk arra, hogy utánad kajtassanak. Már amennyiben nem ragaszkodsz hozzá.

– Nem! Ez a képesség inkább átok, mint áldás.

– Vaaaagy – kezdte Lloyd a szokásos stílusában – kinyírhatnánk őket, és le van a gond.

– Látom, te az „előbb lősz, utána gondolkozol” típusba tartozol – sóhajtotta Anton. – Miért nem lepődöm meg? De ez a terv több sebből vérzik. Először is, képes lennél megölni a barátaidat?

– Már mondtam, hogy nekem nincsenek barátaim.

– Akkor a kollégáidat? – rántotta meg a vállát a férfi. – Ha ők nem járnak sikerrel, valószínűleg újabb katonákat küldenek a lányért. Nem állnak le, amíg magukkal nem viszik Alice-t. Aztán arra meg te se vagy képes, hogy felkutasd és megöld az összes katonát, aki beteszi a lábát a világunkba.

– Na, fogd meg a söröm! – húzta ki magát Lloyd, de Anton egy kecsesnek mondható mozdulattal leintette őt.

– Addig itt maradnál, amíg Alice él? Szerintem ez se neked, sem a világnak nem esne jól – nézte Lloydot a férfi, de az láthatóan a gondolataiba merült. Egy nő képe bukkant fel elméjében, majd megrázta a fejét, és így szólt:

– Valóban nem akarnék a szükségesnél tovább maradni. Akkor nincs más megoldás; menjünk, keressük meg azt a szertárat, vagy mit! Vegyük el a lány erejét, aztán én visszatérek egy ejnye-bejnyére, ti meg élhetitek az életeteket a fura fegyvereitekkel.

– Szertartást, nem szertárat. Apropó, gondolod, hogy csak egy ejnye-bejnyét kapsz? – kérdezte Anton érdeklődve. – Megvédted ezt a lányt mások élete árán...

– Túl fontos vagyok nekik ahhoz, hogy magukra haragítsanak – vonta meg a vállát a férfi. – Na, mi lesz? Indulunk?

– Nem olyan egyszerű – rázta a fejét Anton. – A szertartás szövege ugyanis elveszett, és csak egyvalaki tudhatja, hogy hol van.

– Akkor keressük meg azt a valakit! Ki ő? Talán ő is olyan, mint mi vagyunk? – kérdezte Alice lelkesedve az ötlettől.

– Az a valaki, kérlek szépen, egy démon – törölgette gyöngyöző homlokát Anton fehér zsebkendőjével. – De erről Lukasz többet tudna mesélni.

– Az a tetovált cicavirág? – kérdezte Lloyd meghökkenve. – Mit tudhat a pléhpofa a démonokról?

– Sokkal többet, mint hinnéd – tette hozzá Anton, mire a farkas ismét azt a mozdulatot csinálta, amivel azt jelezte, hogy készen állt az indulásra.

 

A kocsma ajtaja zárva volt, de többszöri csengetés után motoszkálás hangja szűrődött ki, aztán az ormótlan ajtó nyekeregve kinyílt. Lukasz nyúzott arccal méregette a társaságot. Nem szólt semmit, csak egy ásítás kíséretében nagyra tárta az ajtót, és beengedte Antonékat a kocsmába. A csehó üresen kongott.

– Miben lehetek a segítségetekre? – morogta a fiú, de hangjából nem épp a segítségnyújtás vágya csendült.

Lloyd nyeglén elnyúlt az egyik székben, és rágyújtott egy szál cigire. Anton az öltönyét igazgatva állt meg Lukasz előtt, aki alaposabban szemügyre vette Alice-t és Travist.

– Ő a fruska, akit kerestetek? – biccentett a lány felé.

– Nem vagyok fruska – pufogott a lány.

– De, az vagy – zárta le a vitát Lukasz, aki csupán pár évvel volt öregebb a lánynál, majd Anton felé fordult.

A férfi megköszörülte a torkát.

– Emlékszel még arra a démonra, aki tavaly azt a mészárlást rendezte Londonban? – kérdezte idegesen.

Lukasz összevonta a szemöldökét.

– Emlékszem. Mi van vele?

– Tudnunk kéne, hogy hol van.

– Ezt úgy mondod, mintha én démonokat bújtatnék – háborgott a fiú. – Azt a szemetet ott, akkor nektek kellett volna megölni – bökött mutatóujjával a férfi mellkasára.

– Félre értesz. Nem vádaskodni szeretnék. Tényleg meg kell találnunk.

Lukasz fújtatott egy darabig, majd lehiggadt.

– Minek? Csak nem kinyírjátok végre?

– Én megölöm, ha ennyire szúrja a szemedet – vágott közbe Lloyd. – De előtte még meg kéne szereznünk tőle valamit.

– Mit? – kerekedett el a fiú szeme.

– Akkor, azon a tragikus napon – kezdte Anton – elvitt valamit, ami nem az övé. Most sürgősen vissza kéne szereznünk. Esetleg hallottál valami pletykát a hollétéről?

Lukasz láthatóan a gondolataiba merült, majd megdörzsölte a tarkóját.

– Talán – mondta. – Várjatok itt, megejtek egy telefont.

Alighogy kimondta, már el is tűnt a lakásba vezető ajtó mögött.

Lloyd az ujjaival ütemesen dobolt a kerek faasztalon, Anton pedig csupán állt és várt. Alice körbesétált a csehóban közben Travisnak magyarázta, hogy milyen jó lesz, ha majd végre a nevén szólíthatja őt. A fiú mosolyogva bólogatott, látszódott rajta, hogy jólesnek neki a lány szavai.

Kivágódott a hátsó ajtó, és Lukasz kopasz fejét simogatva sietett vissza hozzájuk.

– Nos? – kérdezte Anton.

– Biztosak vagytok benne, hogy oda akartok menni?

Lloyd felmordult.

– Ne húzd az agyam te, kétlábon járó tintapaca! Hol van?

Lukasz arcizma megrándult.

– Jelenleg a város szélén van egy tanyán.

Lloyd felpattant a székről, Alice pedig Travisszal mellé sietett.

– Akkor induljunk is.

– Várjatok – szólt utánuk Lukasz, mire mind megfordultak. – A tanyán már megölt két embert és rettegésben tart három gyereket.

Mindenki megdermedt, csak Lloyd testtartása maradt lezser. Anton előrébb lépett.

– Küldtek már oda valakit?

Lukasz bólintott, de a tekintete elsötétült.

– Letépte a karját – tette hozzá. – A fegyvere vitte vissza a Fegyverek Házába. Időbe telik, mire valaki más odaér.

– Akkor siessünk – hadarta Alice –, hisz gyerekek vannak veszélyben.

Azonnal kirohant a kocsmából őt pedig Lloyd követte.

Lukasz még elmondta Antonnak a pontos címet, majd a rikító öltönyös férfi a farkasra nézett.

– Köszönjük a segítséget, de a továbbiakban ne gyere velünk – mondta, majd az állat vértől csatakos bundájára mutatott. – Neked most kovácsra van szükséged.

Az állat felmordult, mintha ellenkezne, de Anton kihúzta magát.

– Azt mondtam, nem! – közölte, bár hangja messze nem volt olyan parancsoló, mint testtartása. – Tudom, hogy erős fegyver vagy, de sebesülten nem vesszük hasznodat. Csupán hátráltatnál.

Nem várt tovább, kisétált az utcára a farkast Lukasz kocsmájában hagyva.

A tetovált fiú lepillantott a padlón fekvő állatra.

– Tényleg szarul festesz.

A farkas unottan felszusszant, majd csapott egyet a farkával.

Elborult az ég, és fekete felhők tódultak a nap elé, amitől a tanya baljósabb látványt nyújtott, mint egyébként. Lloyd elbújt egy bokrokkal sűrűn benőtt részre, példáját pedig szó nélkül követték a többiek is.

– Hamarosan esni fog – pillantott az égre Anton.

– Csak nem félted a frizudat, ficsurkám? – nézett rá Lloyd.

Anton nem válaszolt, így a zöld szemű férfi is tovább lépett, és a fehérre meszelt, kétszintes házra pillantott. A vakolat imitt-amott levált, és látni engedte a vörös téglákat.

– Tehát démon, mi? – szólalt meg Lloyd. Úgy hangzott, mintha ízlelgetné a szót.

– A jövőben nincsenek? – kérdezte Alice.

– Az hiányozna még – horkant fel a férfi. – Nélkülük is elég elbaszott figura van ott.

– Mint te? – szaladt ki Travis száján.

Lloyd tekintete villámokat szórt, majd elvigyorodott.

– Ja, én vagyok az egyik – mondta, majd Antonra pillantott. – Én nem félek a ti démonjaitoktól. Eggyel szerintem simán elbánok. Ti keressétek meg a kölyköket, amíg én feltartom azt a gyökeret.

– Nem bánom – válaszolta Anton. – De ne feledd, hogy életben kell maradnia, legalábbis, amíg megmondja, hol vannak a volt tanárom jegyzetei.

– Nyugi, piperkőc, kiszedem belőle.

– Valaki valamit valakiből ki fog szedni, az biztos – szólt közbe Travis.

Lloyd összeborzolta a fiú haját, majd felpattant, és osonva az ajtó felé igyekezett. Már ott állt előtte, amikor intett a többieknek, hogy kerüljék meg a házat. Alice jelzett Travisnak, hogy változzon át, majd rámarkolt a tomahawk nyelére, és szorosan követte Antont, aki óvatosan lecsatolta övéről a számszeríját.

Megfontolt, de tempós léptekkel siettek a ház hátoldalához. Az épületet nem vette körbe kerítés. Közel s távol nem volt egy szomszéd sem, így indokolatlan lett volna kerítést húzni köré. Ez most jól jött nekik. Gond nélkül megtalálták a konyhába nyíló ajtót.

Ahogy benyitottak meghallották a démon hangját.

– Hol vagytok ti nyomorultak?

Alice összerezzent.

– A gyerekeket keresi? – suttogta.

– Minden bizonnyal – bólintott Anton.

Lloyd is belépett a bejáraton, majd a folyosóról nyíló nappaliba ment. A démon egy vékonydongájú férfi testében volt. Szeme mattfeketén meredt Lloydra.

– Te meg ki a fene vagy? – köpte oda.

Lloyd felvont szemöldökkel méregette a férfit. Nem foglalkozott a feldúlt nappalival és a mindenhova fröcskölt és kenődött vérrel.

– Te volnál a démon? Hát nem tűnsz túl veszélyesnek.

A démon kihúzta magát, majd azonnal támadásba lendült. Hihetetlen gyorsasággal vetette rá magát Lloydra. Nagyra tátotta száját, amiből kusza sokasággal meredeztek az apró karókra emlékeztető fogak. Beleharapott Lloyd vállába, aki ettől fájdalmasan felmordult, majd egy határozott mozdulattal letépte magáról a férfit. A fogak okozta sebekből azonnal sűrű szőr nőtt, de Lloyd nem foglalkozott vele. Teste megnyúlt, körmei karmokká váltak. Kezével hatalmasat suhintott a démon felé, karmai felszántották a férfi bőrét az arcán.

– Nálad van valami, ami kell nekem – dörmögte Lloyd. – Hol van?

– Mire gondolsz? – sziszegte a démon. – Talán megettem egy rokonod?

– Tudod nagyon jól, hogy miről beszélek – ragadta meg a démon torkát. – Hol vannak a jegyzetek?

Eközben Anton és Alice a konyhából a folyosóra osont, onnan pedig az emeletre siettek.

– Te nézd meg azt a szobát – mutatott a férfi az egyik irányba, majd megfogta az előtte álló ajtó kilincsét. – Én ide megyek be.

Alice bólintott és már igyekezett is a megadott irányba.

A szoba látszólag üres volt. Valamelyik gyereknek a szobája lehetett, mert tele volt játékokkal, és a fehér bútorok is gyerekméretűek voltak. Leszámítva a falba épített gardróbot. Alice oda sietett és óvatosan kinyitotta az ajtaját. Telis-tele volt ruhákkal, így Alice benyúlt, hogy arrébb tolja őket. Alighogy megérintette a ruhákat kintről erőteljes mennydörgés törte meg a csöndet. Az alsó kupac ruha megmozdult.

– Nincs semmi baj – suttogta Alice. – Nem akarlak bántani.

A ruhák alól egy kócos, barna kobak bukkant elő.

– Biztos? – szipogta a kisfiú. Nem lehetett több hét évesnél.

– Biztos – mosolygott rá Alice és a kezét nyújtotta a fiúnak.

Mire a gyerek kimászott a ruhásszekrényből Anton és a másik két csemete jelentek meg a szobában. Az egyik kislány fiatalabbnak tűnt a fiúnál, akit Alice talált, a másik lány viszont nagyjából Alice-szal lehetett egyidős.

– És most? – kérdezte Alice, aki még mindig fogta a kisfiú kezét, a másikban pedig a tomahawkot szorongatta.

– Várunk – felelte Anton majd nagyot sóhajtott. – Remélem mogorva barátunknak nem csak a szája nagy.

Amint kimondta lentről Lloyd hangja csendült fel.

– Gyertek ide!

Anton picit ingatta a fejét, de kiterelte a gyerekeket, és jelzett Alice-nak is, hogy kövesse őket. A nappaliba vezető folyosóra érve a férfi a legidősebb gyerek felé fordult.

– Vidd ki a testvéreidet! Kint várni fognak olyanok, akik majd segítenek nektek.

– És a szüleink? – hüppögött a lány.

Anton együttérzőn nemet intett a fejével. A kislány jobban sírni kezdett, de kiterelte kistestvéreit az ajtón.

– Honnan tudja, hogy kint várják őket? – nézett a gyerekek után Alice.

– Ismerem a társaimat. Már egészen biztosan küldtek másokat.

– Jöttök már, vagy meddig várjak még? – kiáltotta a nappaliból Lloyd.

Anton megcsóválta a fejét, majd bement a szobába. Alice a szájához kapott a sok vért és az élettelen férfit látva.

Lloyd a kandallónak támaszkodva állt és vigyorgott, láthatóan kutya baja sem volt. A lába tövében csomókban hevert a barna szőr.

– Mond, hogy tudod, hol vannak a jegyzetek? – aggodalmaskodott Anton.

Lloyd benyúlt kabátja belső zsebébe és egy megviselt, elsárgult füzetet húzott onnan elő.

– Az idióta mindenhova magával vitte – mondta. – És most? Megcsináljátok azt a hókuszpókuszt? Csak mert a katonák bármikor ideérhetnek.

Anton elengedte a számszeríját, ami azonnal átváltozott. Lloyd elfüttyentette magát a hosszúcombú, vöröshajú nőt látva.

– Nem is mondtad, hogy ilyen csinos hölgyet rejtegetsz – vetette oda Antonnak, de tekintetét nem vette le a nőről. – Mit szólnál, ha ennek vége, akkor kikapcsolódnánk kicsit?

A nő felnevetett, majd megigazította hosszú haját. Közelebb lépett Lloydhoz és megcirógatta az arcát.

– Nem vagy az esetem.

– Azt ne mond, hogy ez a madárijesztő az eseted – hitetlenkedett a férfi.

Anton megköszörülte a torkát.

– Ella – szólt a nőnek. – Átvennéd tőle a füzetet?

Ella egészen közel simult Lloydhoz, majd finoman kivette a füzetet a kezéből.

– Kevés vagy te hozzám – súgta a férfi fülébe.

– Ezt vegyem kihívásnak?

Ella elmosolyodott, majd Antonhoz lépett, és átadta neki a jegyzeteket. A férfi azonnal lapozgatni kezdte.

Alice idegesen toporgott.

– Nem mehetnénk innen ki? – motyogta, de senki nem felelt neki.

Anton belemerült a füzet tanulmányozásába, Lloyd pedig Ellát méregette. Aztán Anton felkiáltott.

– Megvan! Tisztító szertartás. Eredetileg arra szolgál, hogy megtisztítsa a fegyverforgatót harc előtt minden negatív érzéstől, de esetünkben talán sikerül vele eltávolítanunk belőled a képességedet – pillantott Alice-re.

Lloyd ellökte magát a kandallótól és a folyosó felé indult.

– Menjünk át a másik szobába, mielőtt még a kiscsaj teljesen rosszul lesz.

A dolgozószobának berendezett helyiség épp akkora volt, mint a nappali, de sokkal kevesebb bútor kapott helyet benne. Lloyd, Anton utasítására a falhoz tolta az asztalt és a székeket, majd felcsavarta a szőnyeget. Ezután Ella elvett egy kiemelőt az asztalról és a hajópadlóra kezdett vele rajzolni.

– Te direkt illegeted magad nekem – szólalt meg a zöld szemű férfi.

– Mindig így mozog – ellenkezett Anton.

– És te még nem mozdultál rá? – kétkedett Lloyd.

– Ő a fegyverem. Az ilyesmi tilos ember és fegyver között.

– Baromság – horkantott Lloyd. – Légy tökös és valld be, hogy meleg vagy.

Anton megadóan felsóhajtott, de nem mondott semmit.

Ella akkora duplafalú kört rajzolt a padlóra, hogy ketten kényelmesen elférjenek benne, ezt követően megfelezte, majd az egyik felébe hullámos vonalakat, a másik felébe pedig köröket rajzolt. Miután végzett, a falhoz tolt asztalnak támaszkodott és csendben figyelte a többieket.

Anton Alice-hoz lépett.

– Kérlek, engedd el a fegyvered.

Travis kíváncsian nézett körbe, amint emberi alakot öltött.

– Kell a véretek – vett elő a zsebéből egy apró pengét a férfi.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezte a lány.

– Más ötletem sajnos nincs – mondta Anton, majd elmosolyodott. – Ne aggódj, vigyázunk rátok.

Alice kinyújtotta a kezét, amin Anton apró vágást ejtett. Ezt követően Travistől is vett némi vért, majd összekeverte őket. Alice és Travis homlokára is ugyanazokat a jeleket rajzolta; körben egy hullámos vonalat.

Miután végzett, egy elegáns mozdulattal a földre rajzolt körre mutatott.

– Üljetek egymással szembe, majd fogjátok meg egymás kezét.

Miután a két fiatal leült, Anton kinyitotta a füzetet.

– Nagyon fontos, hogy pontosan azt mond és úgy, amit én. Rendben?

Alice bólintott.

Anton lassan és tisztán olvasta fel az ógörög szavakat, amiket Alice megismételt. Miután elhallgattak egy pillanatig nem történt semmi. Lloydnak már szóra nyílt a szája, de mielőtt megszólalhatott volna váratlanul feltámadt a szél a szobában. Fokozatosan egyre erősebbé vált, papírokat, kisebb könyveket kapott fel és vitt magával, összeborzolta Anton és Ella haját is. Egyedül a kör közepén maradt szélcsend.

Alice bőre felizzott. A lány fájdalmasan felordított, és ahogy arcát az ég felé fordította szájából fehér fény tőrt ki. Hosszúnak tűnő percig tartott ez a folyamat, majd a szél amilyen váratlanul feltámadt, olyan hirtelen meg is szűnt. A könyvek a földre potyogtak, Anton és Ella megigazította a haját. Alice bőrének izzása megszűnt, majd eszméletlenül borult a földre, amitől keze kicsúszott Travis szorításából. A fiú aggódva ugrott a lány mellé, majd Antont és Lloydot figyelte.

– Sikerült? – kérdezte Lloyd. Nem úgy tűnt, mint aki aggódik a lányért.

– Ha magához tér, kiderül – felelte Anton.

 

Alice a könyökére támaszkodott, majd zihálva felült. Az összes tekintet felé fordult egy pillanatra, aztán más vonta el a figyelmüket. Az ajtó ugyanis kitárult, és a helyet katonák özönlötték el. A rövid hajú, kék szemű lány, aki képes volt látni a jövőt, és akit amúgy Sarah-nak hívtak, izgatottan felkiáltott:

– Elkéstünk! A francba! – Lloyd elé lépett, majd szemrehányóan így folytatta:

– Mi a fene ütött beléd? Miért segítettél ennek a lánynak?

– Azért, mert csak – vonta meg a vállát a férfi. – Úgy hiszem, itt már nincs semmiféle keresnivalónk.

– Sikerrel jártatok? – lépett be a katonák által kitárt ajtón Lukasz, mire Lloyd egy kaján vigyort eresztett meg felé:

– Azt hittem, hogy nem ütöd bele az orrod a lány ügyeibe, vasálarcos!

– Valójában a te ügyeidbe ütöm az orrom, izomagy. – Ezzel átverekedte magát a katonák gyűrűjén, akik még mindig ráfogták Antonra, Ellára, Alice-re, valamint Lloydra a fegyvereiket, és egy üveg jó minőségű whiskyt nyomott a férfi kezébe.

– Mi a franc ez? – kérdezte Lloyd gyanakvással méregetve az üveget.

– Egy kis útravaló neked és a barátaidnak – felelte Lukasz, és egy jelentőségteljes pillantást vetett rá.

– Most akkor mi van? Nem visszük a lányt? – kérdezte az egyik katona, aki egy lépéssel közelebb ért Alice-hez. Az pedig megijedt ettől. Tudta, hogy mivel lehet meggyőzni a katonákat arról, hogy békén hagyják őt.

– Lloyd! Segíts! – kiáltotta, majd elhalt a hangja. A zöld szemű férfi teste megmerevedett. Minden pillantás rászegeződött, mire a férfi Alice-hez fordulva így szólt:

– Ez nem volt vicces!

– Nem is viccnek szántam – zihált a lány, mivel még mindig hatott rá a szertartás, valamint a próbatétel, aminek Lloyd lett az áldozata. A férfi akkor visszafordult az őt bámuló sokaság felé, majd így szólt:

– Láthatjátok, hogy a lánynak nincs már olyan ereje, ami bennünket is érdekelhet. Ideje hazamenni. – A következő pillanatban Sarah bólintott egyet, elővett egy fekete, mobiltelefonhoz hasonlító szerkezetet, majd megnyomott rajta egy gombot. Amíg vártak, Lloyd odafordult Antonhoz, majd így szólt:

– Itt a búcsúzás pillanata, kreténkém.

– Nem fogsz hiányozni – engedett meg magának egy halvány mosolyt Anton, amitől Lloyd arcán egy széles vigyor terült szét, de már ment is tovább Ellához.

– Te sem, de ő már annál inkább – állt meg a vörös hajú nő előtt a szokásos kisfiús mosollyal arcán, amit a hódításai során szokott bevetni. Ella is elmosolyodott, majd ennyit mondott Lloydhoz közelebb húzódva:

– Ha legközelebb erre jársz, látogass meg! De ne számíts semmi jóra! – Erre Lloyd egy széles vigyorral válaszolt, majd Alice-hez és az emberré változott tomahawkhoz lépett:

– Már elárulod a neved?

– Miért akarod azt tudni? – kérdezte a lány csillogó tekintettel. Lloyd vállat vont, végül így szólt:

– Csak érdeklődtem.

– Már annyi nevet viseltem, hogy azt sem tudom, melyik az igazi.

– Én viszont Micky vagyok – nyújtotta felé Travis a kezét. Lloyd csak végignézett a fiún, beletúrt a hajába, és összekócolta.

– Szevasz, öcsi. – A következő pillanatban ismét Alice-re vetette tekintetét. – Mi lesz veletek? A pojácával tartotok? – bökött állával Antonra a férfi.

– Ez is egy lehetőség… de úgy gondoltam, hogy inkább felkeresem a gyökereimet – vont vállat a lány. – Amerikába utazom, ott boldogulok.

– Ahogy szeretnéd, te döntesz. De tudnod kell, hogy a Fegyverek Háza mindig tárt karokkal vár téged, Ruby Alice – mondta Anton. – Ígéretes fegyverforgató lennél.

– Kösz, de nem – szólt a lány, majd hagyta, hogy Lloyd a barátai felé forduljon. Ebben a pillanatban érkezett meg az a férfi, aki képes volt átjárót nyitni a múltba és a jövőbe egyaránt.

– Na, kész vagytok? – kérdezte sürgetően.

– Mondhatjuk – felelte Sarah, aki intett a katonáknak. Azok egymás után lépték át az átjárót, amely visszavezette őket arra a jeges, hideg bolygóra. Amint az összes katona átért, ő következett, így Lloyd maradt utoljára. Mielőtt az követte volna a kollégáit, Lukasz közelebb húzódott hozzá, s ennyit mondott bizalmasan:

– Ez a whisky túl értékes ahhoz, hogy egyedül idd meg. Adj a barátaidnak is!

– Majd meglátjuk, megérdemlik-e – mosolyodott el a férfi, s a következő mozdulattal karmait belemélyesztette az előtte álló férfiba, aki képes volt átjárót nyitni a múltba. Az réveteg hangján még megkérdezte, mielőtt összeesett volna:

– Miért?

– Így a biztos. Szeretném, ha Alice biztonságban maradna. – A következő pillanatban átugrott az átjárón, mely lezárulni készült, és ezzel magukra hagyta a fegyverforgatókat és fegyvereiket.

 

 

Lloyd barna, kócos hajába ismét fehér hópelyhek vegyültek. A férfi fázni kezdett, ezért is utálta annyira a jeges bolygót. A katonák bevárták őt egy domboldalon, majd Sarah megkérdezte tőle:

– Hol van az időutazó barátunk?

– Elment nyaralni egy kis időre – jelent meg egy gonosz vigyor Lloyd arcán, majd kitekerte a whiskysüveg száját magához ölelő kupakot, s belekortyolt az italba azt remélve, hogy egy kicsit kevésbé fog majd fázni ettől. Amint ezzel megvolt, a többieknek nyújtotta az italt:

– Kértek? – kérdezte, azoknak pedig kikerekedett a tekintetük, hiszen olyan még soha nem történt, hogy a férfi megkínálta volna őket a whiskyjéből.

– Miért is ne? – vonta meg a vállát a kék szemű nő, így ő lett a második, aki beleivott az italba. Őt követték a többiek is. Egymás után húzták meg az üveget. Különben is szoktak inni egy-egy sikeres akció után, ezért sem volt meglepő, hogy kihasználták Lloyd felajánlását. Ekkor még nem tudhatták, hogy Lukasz egy kis feledtető szérumot csempészett bele, és hogy másnapra már egyikük sem fog emlékezni a Föld bolygón tett utazásuk történetére.

 

[1] Különleges képességekkel rendelkező lények, melyek a Földről való átköltözés után adaptálódtak a veszélyes bolygókon uralkodó körülményekhez, s ezért fejlesztettek maguknak különleges erőket. 

 

Vége

 

Ha még több fegyverforgatót, Setant, Alant és Lukaszt szeretnél: Fegyverek Háza (A fegyverforgató 1.)

Ha még több névtelent és Lloydot szeretnél: Névtelenek (Bolygókeringő 1.)

 

© Fróna Zsófia

© Aurora Lewis Turner